Új élet 30 év börtön után
„A történetem alapvetően arról szól, hogy Isten tud kutyából szalonnát csinálni” - vallja Boros Lajos, akinek első kézből vannak információi arról, hová vezetnek a sorozatos bűncselekmények, de arról is, hogy – ahogy ő fogalmaz – mit tud tenni isten a bűnbe esett emberrel. Kisebb-nagyobb megszakításokkal összesen harminc évig ült börtönben, ma a Baptista Egyház börtönmissziójának vezetője, saját lakásában él feleségével és hároméves kisfiával.
Tizenötévesen lopott először egy szállodából, ahol kifutófiúként dolgozott. Egy barátjával ki akartak szökni Ausztriába, ehhezkellett a pénz. „Leszedtek minket a vonatról Szombathely környékén, a rendőrségnek pedig gyanús volt, hogy mit keres itt két tizenéves gyerek szülők nélkül, iskolaidőben. Édesanyám valahogy kivakart ebből az ügyből, kártalanította a szállodát, én pedig bírói megrovást kaptam” – mondja Boros Lajos, akinek ez volt az első összetűzése a törvénnyel.
Két évvel később – mire ismét bíróság elé került - már az ország tíz megyéjében tört be, így megkezdte első börtönbüntetésének letöltését.
Azt meséli, igazi mélyrepülés volt az élete akkoriban: ehhez hozzájárult az is, hogy tizenkét éves korában a nővére öngyilkos lett. Az eset mélyen megtörte, bár úgy véli, felesleges kizárólag a körülményeket hibáztatni azért, amiért az élete vakvágányra került. „Fiatalon lehet jól és rosszul is dönteni, bizonyos dolgok után megállni, ha megcsúszik az ember. Én nem álltam meg.”
A törvény előtt később nem jelentett ugyan mentséget, de Boros Lajos eleinte nehezen vette rá magát a bűnözésre. „Sokáig vívódtam a szállodában, az első esetemnél, de azt kell mondanom, hogy a bűnözőéletet nem lehet megszokni. Akár piti, akár fehérgalléros bűnözésről van szó, elköveti az ember és kifújja magát, de utána is fél a lebukástól. Persze ezt akkor másképp adtuk elő a baráti körben vagy a börtönben, vagány módon, kiszínezve.”
El ne rontsd a lépést!
Harminc hónapot kapott, végül huszonkettőt kellett leülnie Tökölön. Húszévesen szabadult, hamar feleségül vett egy nőt, akit hosszú évek óta ismert. A rokonság azt gondolta, a házasság megváltoztatja Lajost, ő azonban pár hónap múlva ismét bekerült a börtönbe. „A körülményektől nem változik meg az ember. Volt, amikor köröztek, és kimentem külföldre. Komolyan, a nyelvet sem ismertem, de két hónap múlva pont ugyanolyan bűnözőbrigádban voltam, mint itthon. Zsák a foltját. Ha valahova elmegy az ember, attól még nem fog megváltozni, mert a belső világunk egy árnyék, az jön velünk, és nincs olyan, hogy elhagyjuk.”
Boros Lajos eleinte mindig betörésekért ült, de aztánn ’93-ban fegyverhez jutott, így utána már azt is használta a pénzszerzéshez. Azt mondja, nem volt igazán nagy bűnözőkarrierje, hiszen nem bankokba, hanem lakásokba, éjjel-nappalikba, vendéglátóhelyekre tört be. Akkoriban már sokan ott hagyták estére a napi bevételt, de volt, hogy a hetit is, így Lajosék leginkább ezeket vitték el. „A pénz volt az elsődleges motiváció. Aki bűnöző életmódot folytat és az éjszakában éli az életét, annak elmegy a pénze a nőkre és az italokra. A könnyen jött pénz könnyen el is ment, nem volt értéke.”
Pénzt azonban nem csak illegális úton szerzett, sokszor dolgozott is, általában kórházakban. Ő se tudja miért, de valahogy szerette azt a légkört. Hol betegeket tologatott, hol segédápoló volt, onnan azonban, azt mondja, soha nem lopott.
„Fura volt ez az élet: egyik oldalról segíteni, másik oldalról megrövidíteni az embereket. Volt olyan, hogy egy orvossal éltem, akinek jó egzisztenciája volt, szerettük egymást és mindenünk megvolt. Néha mentem be a kórházba, és azt mondogattam: el ne rontsd a lépést, Lajos! De egy átitalozott délután az egyik sörkertben összetalálkoztam a régi brigáddal, akik épp mentek akcióba, engem pedig meg sem kellett kérni, hogy menjek velük. Jött az első, jött a többi, és egy meghasonlott, skizofrén életem lett. Aztán kattant a bilincs.
Nem tudtam, hogy isten nem ilyen
Soha nem volt szabadlábon egy évnél többet, 11 hónap volt a leghosszabb, 40 nap a legrövidebb idő, amint kint töltött. Van valami viszont, amit csak a megtérése után értett meg: hogy a bűnnek van kényszerítő hatalma. „Hogy olyat teszek, amit már nem akarok. Hét-nyolc éves koromban gyújtottam rá először, és nem gondoltam volna, hogy lesz olyan nap, amikor napi 40-50 szál cigit szívok el. Büdös volt a ruhám, sárgák az ujjaim, és szabadulni akartam tőle, de nem bírtam. Hasonlóan történt az ivással is. Eldöntöttem, hogy befejezem, hiszen agyamenten viselkedtem tőle, de a nagy elhatározás általában délelőtt 11 óráig tartott. Egyszerűen nem volt erőm.”
Valószínűleg senkit nem lep meg, hogy Boros szerint a börtön világánál gyakorlatilag nincs lejjebb. „Jól kitalálták ezt, hiszen a szabadság elvétele maga a büntetés. A színes tévé, a banán huszadrangú, nem számít. És nem jó a rendszer. A börtön önmagában senkit nem tesz jobbá, az csak egy megtorló eszköz, szükséges rossz. Kiszabják az embereket a társadalomból, és kényszerközösségbe helyezik, minden egyes nap ugyanazokkal kel és fekszik.”
A változás végül ’94-ben jött el számára: egy varrodában dolgozott, amelynek dohányzójában a rabtársa nemrég történt megtéréséről beszélt. Kérdezték a férfitől, hogy kiben hisz, mire rávágta: hiszek az atyaistenben, és az ő fiában, az úrjézusban. Lajost érdekelte, hogy van-e a mondatok mögött tartalom, mert eleinte – ahogy ő fogalmaz – túlságosan paposnak tartotta ezt a beszédet.
„Lelki nyomorékoknak tartottam a keresztényeket. Közben meg én voltam az. Azt mondtam, nekem nincs szükségem Istenre, így is be vagyok szabályozva, hát ne akassza már a nyakamba a tízparancsolatot is – miközben ugye már rég megszegtem az összeset. Nem tudtam, hogy Isten nem ilyen. Azt gondoltam, be akar szabályozni, hogy azt a keveset is el akarja tőlem venni – a döntéseimet, a szabadságomat illetően -, amim van. Amikor először hallottam, hogy Isten szeret engem, és meg tudja változtatni az életemet, hogy Krisztus vére meg tud engem mosni, azt mondtam, ez nekem kell.”
Szabadon a cellában
Rabtársa azt javasolta Lajosnak, hogy ha valóban meg akarja ismerni istent, akkor számoljon el a bűneivel. Ő pedig nagyon készült rá, egy komoly elhatározás született meg benne. Aznap éjjel nagyon mélyen összetört, az összes bűnét megvallotta, amelyről azt mondja, élete legmeghatározóbb döntése volt. „Sírtam, életemben először fájdalmat éreztem amiatt, hogy bántottam Istent. Addig soha nem éreztem ezt.
Beszéltem emberekkel, akik öltek, és azt mondták: vértengerben úsznak éjjel, de nem érzik a súlyát annak, amit tettek, csak az önsajnálatot, hogy megint tíz évet kaptak.
A döntés estéről reggelre történt, a megtérés azonban egy folyamat volt: Lajos kikereste másnap a ládájából a Bibliát, amely mélyen megérintette: úgy érezte, szinte neki szólt egy-egy történet. Az első vasárnap már szeretett volna istentiszteletre menni, és elkezdte azok társaságát keresni, akik megtértek. Persze alig talált ilyen embert a börtönben. Rabtársai azt hitték, megbolondult, hiszen egy ember, aki eddig „normális volt”, most hirtelen elkezdett Jézusról beszélni.
Folyamatosan jött a könnyem. Járt a Heves Megyei Hírlap, amelyben mindig elolvastam a halálozási rovatot, a televízióműsort, meg persze a bűncselekményeket. Olvastam valakiről, akinek inzulinproblémája volt, de a tb nem finanszírozta, én meg sírtam, elkezdtem részvétet érezni. Csodálkoztam magamon, mondtam, biztos agylágyulásom van.
A cellatársak is besokalltak rövidesen. Amikor Lajos megosztotta velük az evangéliumot, azt mondták, fejezze be, ne rontsa meg őket. Még édesanyja is azt gondolta, hogy komoly a probléma, de aztán megtanulták elfogadni a dolgot. Persze hatalmas kontraszt volt az ottani helyzet és Lajos lelki világa között: „Egy bezárt életről hirdettem, hogy szabad vagyok benne, és igen, a testem be volt zárva, de előtte a lelkem sokkal nagyobb rabságban volt, és sokkal súlyosabb bilincsekkel volt megkötözve, mint a látható.”
Lajos tehát békességre lelt, elmondása szerint soha nem volt még olyan közel istenhez, mint akkor: nem azért, mert a börtönben olyan jó volt, hanem mert ott nagyobb szüksége volt rá, és ezt a szükséget tökéletesen betöltötte. Túlélési eszköz volt ez számára, átadta ezzel a felelősség terhének egy részét, ahogy ő fogalmaz, letette e bűnt. „Harmincöt éves koromig hurcoltam mindent, ami felgyülemlett, nem volt egy szemetes, ahová ezt kidobhattam volna” – teszi hozzá.
Szabadulás után
Boros Lajosnak a tízéves büntetése mellett volt még egy folyamatban lévő ügye, amit elmondása szerint komoly esélye volt megúszni. De úgy döntött, ha már „megismerte az igazságot, nem akart többé hazugságban élni”, ezért felállt a bíróságon és bevallotta a két rablást, egy lőszer-lőfegyverrel való visszaélést és egy emberölési kísérletet. A bíróság pedig további tizenkét évet ítélt meg neki a tíz mellé.
„Fájt, hogy sosem szabadulok, minden atomom kikívánkozott a börtönből, de Isten használta ezt a 22 évet, hiszen sok ember életébe hozhattam változást, lett egy börtönlelkészünk is, és megalapítottunk egy százfős gyülekezetet a váci börtönben. Világi szemmel nézve nekem most nem itt kéne lennem hatvanévesen több mint 30 év börtön, mély alkoholizmus, durva nikotinfüggőség után. Ha megkérdezik valakitől, hogy ez az ember hol lehet most, valószínűleg azt mondják, egy kartondobozon fekszik valamelyik aluljáróban, vagy már nem is él. De az, hogy a saját lakásunkban élünk, hogy Istent szolgálom, hogy beengednek olyan helyekre, ahol fiataloknak beszélhetek Istenről, igazi ajándék. Ha csak a száraz tényeket nézzük, megkérdezhetnék, mit akar még ez itt, a lehelete is fertőz, borzalmas ember!”
Még a szabadulása előtt ki-kiment szolgálatra a baptista gyülekezethez, ott mondták neki, hogy számítanak később a munkájára: lakhatási lehetőséget ajánlottak neki, utána már csak azon múlt a dolog, hogy mennyire van igény a szolgálataira. Két és fél évig dolgozott a Baptista Szeretetszolgálatnál, most már lassan egy éve a Baptista Egyház missziós munkatársa.
Nem vagyok rá büszke, miért is lennék?
Azon a héten, amikor szabadult, meghívták a Wesselényi utcai gyülekezetbe. Ott találkozott először feleségével, Olgával, aki szintén hívő volt. Úgy döntöttek, hogy ha lesz köztük férfi-nő kapcsolat, az csak házasságon belül történhet meg. „Nyáron találkoztunk, novemberben eljegyeztem, márciusban összeházasodtunk, kilenc hónap múlva pedig megszületett a gyönyörű kisfiunk. Olgának voltak kétségei, de hamar kiderült, hogy mind a ketten hitben vagyunk, és tudta, látta, hogy az életem Krisztust tükrözi.
A szülei az első nap persze nem ugrottak a nyakamba: ha valaki becsöppen egy normális családba egy ilyen múlttal, 24 év korkülönbséggel, az súlyos. Nem erőlködtem azon, hogy elfogadjanak, azt kértem Istentől, tegyen kedvessé a szülők előtt. Ma már ki tudom mondani: szeretnek engem.
Lajos sok helyre jár szolgálni: a börtön mellett gyülekezetekbe, javítókba, árvaházakba, iskolákba jár, meglepő módon még állami intézményekbe is hívják prevenciós foglalkozásra. Ezeken az alkalmakon a gyerekek kérdezhetik is őt, és persze sokan kérdezik a börtönkosztról, a fegyverről és a poloskákról, de sok kérdést kap lelki dolgokkal kapcsolatban is, aminek nagyon örül.
„Az életem több mint felét töltöttem börtönben. Amikor visszamegyek oda erről beszélni, mindig jó érzéssel tölt el, hogy vihetek egy olyan üzenetet a rabok számára, ami gyökeresen meg tudja változtatni az életüket, ha megnyitják magukat előtte. Tudom, hogy milyen terveik vannak, mert az ő korukban én is ott ültem: hogy csak egyszer szabaduljanak, és majd akkor megmutatják. Erre jön valaki, aki azt mondja, nem kell megvárni, hogy szabadulj, már most fel lehet állni, ha Istenbe kapaszkodsz. Erőltetni nem lehet a hitet, mindenki maga dönti el, hogy mit kezd vele. Én sem azért mesélek a katasztrofális múltamról, mert büszke vagyok rá, miért is lennék. De hozzátartozik az úgynevezett bizonyosságtételhez, hogy az ember kitakarja önmagát, és megmutatja, mi történt vele. Istent igazából nem érdekli, hogy honnan jövünk, kizárólag az, hogy merre tart az életünk.”
(hvg.hu)
