A gonosz most is jelen van az emberiség történetében – Federico Lombardival beszélgettünk
Október 8–9-én Budapesten rendezett konferenciát a Joseph Ratzinger – XVI. Benedek Vatikáni Alapítvány és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kara. Federico Lombardival, az alapítvány elnökével, korábbi vatikáni sajtószóvivővel a konferencia kapcsán beszélgettünk az Egyház előtt álló kihívásokról.
– Milyen üzenettel érkezett az alapítvány Magyarországra, Európának ebbe a régiójába, amely a berlini fal leomlása után harminc évvel már elvesztette a rendszerváltozás utáni lelkesedést és morális válságot él meg?
– Az alapítvány a teológiának a többi tudománnyal való párbeszédét támogatja. Azért jöttünk, hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karával együtt találkozni tudjunk más, kelet- és nyugat-európai országokból érkező kutatókkal, hogy együtt tekintsünk rá a jelen helyzetre és gondolkodjunk el arról, hogyan haladjunk előre. Tudjuk, hogy harminc évvel a berlini fal leomlása után Európában a bizonytalanság, a fáradtság légköre uralkodik, emlékszünk a korábbi nagy lelkesedésre, az elképzelésekre. Én magam II. János Pállal dolgoztam akkor, jól emlékszem arra az elkötelezett munkára, amellyel fel akartunk építeni egy olyan Európát, amely két tüdővel lélegzik, képes egybegyűjteni a kelet és a nyugat gazdagságát.
Szeretnénk segíteni abban, hogy ez a lelkesedés folytatódjon, új erőre kapjon. Témának az Egyház társadalmi tanítását választottuk, hogy ezzel járuljunk hozzá az építő munkához, de nem rendelkezünk a megoldásokkal, hanem együttműködésre hívunk. Olyan pápák ösztönzésére tesszük ezt, mint XVI. Benedek, aki mindig a tudomány és hit, az értelem és a keresztény gondolat párbeszédére hívott. Azt gondoljuk, hogy mindenki hozzájárulására szükség van, az Egyház nem kijelenteni akar valamit, hanem párbeszédet akar folytatni a tudomány, a szakterületek képviselőivel, hogy együtt építsük a jövőt úgy, hogy közben ne veszítsük el az alapvető iránymutatást adó értékeket, amelyeket hitünk segítségével éltetünk.
– Hogyan értékeli a konferenciát, milyen eredménye lehet?
– A konferenciák mindig egy lépést jelentenek az úton, soha nem végleges megoldást. Ez a konferencia olyan gondolatokat közvetít, amellyel a meghívott előadók mélyreható módon foglalkoztak már korábban is. Egybegyűjtjük ezeket a gondolatokat és reméljük, lesz folytatása. A Ratzinger Alapítvány nemzetközi szimpóziumait mindig úgy szerveztük meg, hogy reménykedtünk a folytatásban és tettünk is érte. Volt például egy nagy szimpóziumunk Latin-Amerikában a környezet iránti felelősség kérdéseiről. Egy megfigyelőközpont alakult ott meg, amely méri és értékeli a különböző országok helyzetét környezetvédelmi és szociális szempontokból, és a munka ma is zajlik. Remélem, hogy ezen a találkozón is kialakul egy olyan hálózat, amely tovább gondolkodik Magyarországra, Lengyelországra, Szlovákiára, Csehországra vonatkozóan az Egyház társadalmi tanításán.
– Hogyan hallathatja az Egyház a hangját, hogyan kommunikáljon a globalizált világban?
– Nekünk nagyon konkrétan és nagy alázattal kell cselekednünk, tudva, hogy egy hang vagyunk a sok közül – akkor is, ha nagy hit lelkesít minket – ebben a párbeszédben, amelynek során igyekezni kell tiszteletben tartani és meghallgatni egymást. Erre hívtak a pápák, hogy keressük a kölcsönös meghallgatás kultúráját. Hisszük, hogy Krisztus kinyilatkoztatása üdvözít minket, de nem a miénk a végső szó abban, hogy merre halad a társadalom, amelyben élünk. Értékes módon tudunk hozzájárulni a párbeszédhez, de másoknak is értékes hozzájárulásai vannak. Meg kell hallgatnunk egymást és pozitív módon kell mások felé fordulnunk.
Ami miatt én különösen aggódom az az, hogy napjainkban terjed a szembenállás, az emberek nem akarják meghallgatni egymást, vagy nem képesek rá, és ez konfliktusokhoz vezethet. Ezért beszélünk nagyon sokat a párbeszédről, de igyekeznünk kell, hogy valóban párbeszédben éljünk. Ferenc pápa szerint a találkozás kultúrája azt jelenti, hogy én készséges vagyok, azzal állok a többiek elé, amit adni tudok, a legjobb részemmel, és ezzel a nyitott hozzáállásommal arra hívom a másikat, hogy ő is adja a hozzájárulását, sőt, saját magát, hogy megtanuljunk együtt járni az úton.
A kommunikáció mindig az egység felé vezessen, ne megosszon. A kommunikáció a közjót keresse, igyekezzen megértetni a másikkal, milyen értelemben szeretnénk valami pozitívat felépíteni együtt. A kommunikáció az igazságot keresse, ne a manipuláció lehetőségét. A kommunikáció keresse az erkölcsi jót, a másik méltóságának, kreativitásának tisztelete felé mutasson. A kommunikációt számtalan módon, számtalan technológiával lehet folytatni, ezek változékony dolgok. Ami fontosabb – talán azért is mondom, mert már idős vagyok és nagyobb távolságból tudok a kérdésre tekinteni –, az maga a téma, hogy mit kommunikálunk annak érdekében, hogy egység legyen, hogy a közjót segítsük elő, hogy közösen keressük az igazságot.
– Hogyan legyünk párbeszédre készek olyankor, amikor az Egyházat be akarják vonni a közéleti csatározásokba?
– Azt hiszem, fontos megértetnünk, hogy nem elvont, előre gyártott álláspontokat akarunk védeni, hanem valóban az emberek jóléte iránt aggódunk. Ez az Egyház aggodalma, mert ez Isten aggodalma, az evangélium aggodalma. Nem ok nélkül, önmagáért védjük identitásunkat, hanem felelősséget érzünk azért, hogy az emberek jól éljenek. A hozzáállásunkkal, az érvelésünkkel mindig azt kell világossá tennünk, mi motivál minket: mindenki java, minden egyes ember jóléte, nem pedig a megszerzett pozícióink védelme.
– Három pápát szolgált a kommunikáció terén. Mi volt az ő hozzáállásukban, gesztusaikban, szavaikban az, ami a legjobban hatott Önre?
– II. János Pálra úgy emlékszem vissza, hogy mindig hívta az embereket és a népeket, hogy járuljanak hozzá az egyetemes közösség építéséhez. Amikor Magyarországra, Lengyelországba, Csehországba, Szlovéniába, Szlovákiába látogatott, mindig bátorította a népeket, hogy mindenki a saját történelmével, kultúrájával, értékeivel, kreativitásával járuljon hozzá a népek családjának építéséhez. Mindig meglepett, mekkora tekintéllyel tudta ezt tenni, különösen Közép-Kelet-Európában a berlini fal leomlása után.
Benedek pápában mindig megérintett, mennyire mélyen együtt él benne a kultúra, a gondolkodás, a hit, a spiritualitás – képes volt magas szinten szintézist teremteni közöttük. Mindig csodálattal hallgattam, ahogy megnyilvánult benne az erős hite, mély keresztény identitása és egyben hihetetlenül világos gondolkodása, és meghatott, milyen figyelmesen tudta hallgatni korunk kultúrájának képviselőit.
Ferenc pápában nagyon vonzó, ahogyan képes kifejezni közelségét a világhoz, és ezzel kifejezi Isten közelségét. Az Úr irgalmasságának gesztusait láttatja, konkrét módon, egyszerű tettekben, az irgalmasság cselekedeteiben. Isten irántunk való szeretete abban is megnyilvánul, hogy közel lépünk másokhoz, meg akarjuk érteni az emberek életét, helyzetét, gondjait. Ez Ferenc pápaságának nagy ajándéka.
– Benedek pápa mindennapjairól keveset tudunk mostanában. Ön szokott találkozni vele…
– Benedek pápa az időskort nagyon derűsen, imádságban éli meg. Nincs különösebb betegsége, az időskorban halad egyre előre, általánosan egyre gyengébb lesz, miközben őrzi elméje és lelke világosságát. Nagy lelki egységben van Ferenc pápával és az Egyházzal, érezzük, hogy imádságával, szolidaritásával támogatja utunkat. Nagyon szépek a képek, amikor az új bíborosok Ferenc pápával együtt meglátogatták, látszik, hogy ma is jelen van az Egyházban.
– Ferenc pápa gesztusait talán nem mindig értjük meg elég jól. Hogyan tudjuk jobban magunkévá tenni nagy, prófétai látomását a világról?
– Igyekeznünk kell megnyílni, meghallgatni másokat, kilépni egy kicsit önmagunkból és abból, ami a fejünkben van. Szembesülnünk kell az új helyzetekkel. Ferenc pápa mindig odaáll az újdonságok elé, hiszen a történelem halad, az Egyház új helyzetek előtt találja magát. Nem lehetünk túlságosan bezárkózottak, nem ragadhatunk le a múltnál. II. János Pál mindig azt mondta nekünk, mindenkinek: „Ne féljetek, tárjátok ki a kaput Krisztus előtt!” Kinyitni a kaput Krisztus előtt azt is jelenti, hogy benne járunk a korban, amelyben élünk, nem ijedünk meg túlságosan az új problémáktól, hanem alázatosan közeledünk másokhoz, igyekszünk megérteni őket és azt adjuk, amit tudunk. Ezt tette Benedek pápa is, főleg a kultúra, a gondolkodás szintjén, és ezt teszi Ferenc a hozzáállásával, mint lelkipásztor, ahogy sok országban közvetlenül találkozik a világgal, a mai emberekkel.
– Ön sem félt szembenézni a nehéz kérdésekkel, moderátora volt a kiskorúak védelméről rendezett konferenciának. Hogyan tudjuk őrizni és átadni az evangéliumi üzenetet, miközben a gonosz munkálkodik körülöttünk?
– A gonosz mindig jelen van az emberiség történetében. Olykor jobban elrejtőzik és kevésbé vesszük észre, máskor provokatívabb módon nyilvánul meg. A szexuális visszaélések okozta válság minden bizonnyal az egyik legnagyobb próbatétel, amelyen ma az Egyház keresztül megy. De nekünk távolabbra is kell tekintenünk. Ha az Egyházon belül látjuk ezt a problémát és megtanulunk nyitott szemmel járni, akkor észrevesszük, hogy ez a gonosz jelen van mindenütt a társadalomban, a mai világban. Különösen fontosnak tartom megérteni és megmutatni, hogy a mai világban, főleg a digitális világban milyen mélyen jelen van ez a rossz, mennyire elterjedtek a megjelenési formái, ami jóval túlmutat az Egyház belső problémáin. A fiatalok a digitális világban nőnek fel, széles körben terjed a pornó, egyre újabb technológiák születnek a visszaélésre… Végtelenül széles körű ez a probléma. Kinyílt a szemünk erre az óriási bajra, mert a sajt szemünkkel láttuk, a saját testünkben, az Egyházban is tapintottuk: felelősek vagyunk, hogy segítsük a mai és a holnapi emberiséget abban, hogy lássa, milyen nagy mértében van jelen a társadalomban ez a rossz. Nyitott szemmel kell járnunk, hogy lássuk, a jó és gonosz harca ma is jelen van, új formákat ölt, és küzdenünk kell a jóért az új nemzedékek érdekében is. A távolba kell tekintenünk, nem maradhatunk a múlt problémáinak rabjai, mert ez a baj újabb és újabb formákat ölt.
– Az Egyháznak azért is fontos visszanyernie szavahihetőségét, hogy szólni tudjon a fiatal generációkhoz...
– Világosan szembe kell nézni a múlt és jelen problémáival, megmutatni, milyen radikális módon kell védeni a jót, az emberi méltóságot, nagyon kell figyelni arra, milyen mély szenvedést okoz az emberekben ez a gonoszság… Ez azonban nem kötözhet meg minket, hogy csak a múltra nézzünk, hanem arra kell vezetnie, hogy átérezzük teljes felelősségünket az iránt, ami ma történik és fel kell készülni a jövőre. Ha nem tesszük, még nagyobb rossz jön el, nemcsak az Egyházban, hanem általában a társadalomban. A digitális világban hatalmas mértékben megnőtt a visszaélés, a zaklatás, emberek milliárdjait, fiatalok százmillióit érinti.
– A fiatalok számára nagy problémát jelent a környezeti válság kérdése is. Hogyan kell szembenéznünk ezzel a kihívással anélkül, hogy haszontalan vitákba bonyolódnánk?
– A Laudato si’ kezdetű enciklika nagyon jól felvázolta ezt a hozzáállást, és folytatása annak, amit XVI. Benedek és II. János Pál is elmondott már. Az enciklika összetett és távolba látó módon vizsgálja a problémát, nemcsak tudományos, de társadalmi, emberi és spirituális szempontból is. Amit az Egyház hozzá tud tenni, az éppen az, hogy a keresztény hit, az Istennel való kapcsolat a teremtett világ tiszteletben tartására ösztönöz és annak tudatára, hogy az ajándékba kapott teremtményeket nem birtokoljuk, nem uralkodunk felettük. Ez egyben a ferences lelkület is. Nagyon fontos az is, hogy felelősségünk van abban, hogy ne pusztítsuk a ránk bízott világot: nem mindegy, hogyan bánunk a teremtett világgal, illetve hogyan bánunk igazságosan az emberekkel.
Fotó: Lambert Attila
Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír
