Ferenc pápa az őt ért kritikákról és az egyházi szakadásokról
Szeptember 10-én a Mozambikban, Madagaszkáron és Mauritiuson tett apostoli látogatásáról hazatérőben is elbeszélgetett a Szentatya az újságírókkal a repülőgép fedélzetén. Ebből idézzük fel egy amerikai újságírónak Ferenc pápához intézett kérdését és az arra adott választ:
Jason Drew Horowitz (The New York Times, Egyesült Államok):
– Jó napot kívánok, Szentatya! Amikor Maputó felé repültünk, Ön elismerte, hogy az amerikai egyház egyik szektorának támadása alatt áll. Egyes püspökök és bíborosok erős bírálatot fogalmaznak meg, vannak nagyon kritikus amerikai katolikus tévék és weboldalak, és néhányan az Ön legközelebbi szövetségesei közül még egy Ön elleni összeesküvésről is beszéltek, néhányan az Ön szövetségesei közül az olasz kúriában. Van-e valami, amit ezek a kritikusok nem értenek az Ön pápaságából? Van-e valami, amit Ön megtanult az Egyesült Államokban elhangzott bírálatokból? Egy másik dolog: fél-e attól, hogy szakadás lesz az amerikai egyházban? És ha igen, akkor van-e valami, amit tehetne – például párbeszéd –, hogy segítsen elkerülni azt?
Ferenc pápa:
– Mindenekelőtt: a bírálatok mindig segítenek, mindig. Amikor valaki kritikát kap, rögtön önkritikára van szükség, és fel kell tennie a kérdés: igaz-e vagy sem; és milyen mértékben? Én mindig hasznot húzok a bírálatokból, mindig. Néha feldühítik az embert, de mindig hasznot hoznak. Maputóba repülve – nem te adnál nekem egy könyvet? – valaki közületek nekem adta azt a francia könyvet… „Az amerikai egyház támadja a pápát”, nem, „A pápa az amerikaiak támadásainak kereszttüzében.” [Valaki mondja: „Hogyan akarják az amerikaiak leváltani a pápát.”] [Nicolas Senèze: Comment l’Amérique veut changer de pape, Bayard Éditions, 2019. – A ford.] Ez a könyv az! Adtatok belőle egy példányt. Tudtam a könyvről, de nem olvastam. Bírálatok nemcsak az amerikaiaktól érnek, hanem kicsit mindenfelől, a kúriából is. Azoknak, akik a bírálatokat [egyenesen a szemembe] mondják, az az előnyük megvan, hogy őszintén elmondták. Tetszik ez nekem. De nem tetszik az, ha a kritikák az asztal alatt terjednek; egyesek szélesen rád mosolyognak, aztán hátba szúrnak. Ez nem tisztességes, nem emberséges. A kritika az építés egyik eszköze, és ha a kritikád nem helytálló, készen állsz arra, hogy választ kapj, párbeszédet folytass, vitázz, és helyes nyugvópontra juss. Ez az igaz kritika dinamikája. Ehelyett az „arzéntabletták” kritikája, melyről beszéltünk, arról a cikkről, amelyet Rueda atyának adtam, az egy kicsit olyan, hogy követ dob, aztán eldugja a kezét. Ez nem használ, nem segít. Segíti a kicsi zárt csoportokat, amelyek nem akarják hallani a kritikára adott választ. Az a kritika, amely nem akar hallani a választ, az követ dob, aztán eldugja a kezét. Ezzel szemben a tisztességes kritika: „Én ezt, ezt és ezt gondolom”, és nyitva áll a válaszra, az épít, segít. A pápa esetében: „A pápánál ez a dolog nem tetszik nekem”, bírálom, várom a választ, elmegyek hozzá, beszélek, írok egy cikket, és arra kérem, hogy válaszoljon: ez tisztességes, ez Egyház iránti szeretet. Ha valaki kritizál anélkül, hogy hallani akarná a választ és hajlandó lenne a párbeszédre, az nem Egyház iránti szeretet, hanem felsorakozás egy rögeszme mögé: váltsuk le a pápát, vagy támasszunk szakadást, nem tudom. Ez egyértelmű: a tisztességes kritikát mindig jó szívvel fogadják, én legalábbis igen.
Másodszor, a szakadás problémája: az Egyházban sok szakadás volt. Az I. vatikáni zsinat után, az utolsó, a tévedhetetlenségről történt szavazás után, egy nagyszámú csoport távozott, elszakadt az Egyháztól, és megalapította az ókatolikusokat, hogy „őszintén hűek” legyenek az Egyház hagyományához. Aztán ők maguk találtak egy másfajta fejlődési utat, és ma már nőket is felszentelnek; de abban az időszakban merevek voltak, egy bizonyos ortodoxia után mentek, és azt hitték, hogy a zsinat hibát követett el. Egy másik csoport szavazás nélkül távozott, teljesen csöndben voltak, nem akartak szavazni… A II. vatikáni zsinat hozta létre ezeket a dolgokat, talán a legismertebb kiválás Lefebvre-é. Az Egyházban mindig megvan a szakadás lehetősége, mindig. Ez is olyan lehetőség, amelyet az Úr mindig az emberi szabadságra hagy. Én nem félek a szakadásoktól, és imádkozom, hogy ne legyenek, mert sok ember lelki egészsége forog kockán. Legyen párbeszéd, legyen kiigazítás, ha hiba történt, de a szakadás útja nem keresztény. Gondoljunk az Egyház kezdetére, az Egyház sok, egymás utáni szakadással indult, elég olvasni az egyháztörténetet: ariánusok, gnosztikusok, monofiziták…
Aztán szívesen elmesélnék egy anekdotát, amelyet néhányszor már elmondtam. Az Egyházat Isten népe mentette meg a szakadástól. A szakadárok egy valamiben mindig közösek: elszakadnak a néptől, Isten népének hitétől. Amikor az efezusi zsinaton Mária istenanyaságáról vitáztak, a nép – ez történelmi [tény] – a székesegyház bejáratánál állt, amikor a püspökök befelé tartottak a zsinatra, az emberek ott álltak botokkal, felemelve rázták botjaikat, és kiabálták: „Isten anyja! Isten anyja!”, mintha azt mondanák: ha nem ezt teszitek, akkor várunk rátok… Isten népe mindig helyre teszi a dolgokat és segít. A szakadás mindig egy elitista elszakadás, amelyet a tanból elvált ideológia vált ki. Ideológiáról, talán helyes ideológiáról van szó, amely belép a tanba, elszakítja azt, és egy bizonyos időre „tanná” válik. Ezért én imádkozom, hogy ne történjenek szakadások, de nem félek [tőlük].
[Az újságíró folytatja a kérdezést.]
Mit lehet tenni, hogy segítsek?... Azt, amit most mondok: ne félni… Én válaszolok a bírálatokra, mindezt megteszem. Lehet, hogy valakinek eszébe jut valami, ahogyan segíthetek, azt meg fogom tenni… De ez a II. vatikáni zsinat eredménye, nem ezé a pápáé vagy a másik pápáé… Például a társadalmi dolgok, amiket mondok, ugyanazok, amiket II. János Pál mondott, ugyanazok. Én másolom őt. De azt mondják: „A pápa túl kommunista…” Ideológiák lépnek be a tanba, és amikor a tan ideológiákba csúszik, fennáll a szakadás veszélye. Létezik a behaviorista ideológia is, vagyis egy aszeptikus erkölcs elsőbbsége Isten népének erkölcsével szemben. A pásztoroknak kegyelem és bűn között kell vezetniük a nyájat, mert az evangéliumi erkölcs ez. Ezzel szemben egy úgymond pelagiánus ideológiát követő erkölcs merevséghez vezet, és manapság sok, merevséget képviselő iskolánk van az Egyházban, amelyek nem szakadások, de pszeudoskizmatikus keresztény utak, amelyek rosszul fognak végződni. Amikor merev keresztényeket, püspököket, papokat láttok, a mögött a hozzáállás mögött problémák bújnak meg, és nincs meg bennük az evangélium szentsége. Ezért szelídnek kell lennünk azokkal szemben, akiknek kísértésük van ilyen támadások elkövetésére, valamilyen problémával küzdenek, s ezért szelíden kell kísérnünk őket. Köszönöm!Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
