Erős és hiteles bázisközösségekre van szükség – A pánamazóniai szinódusról (2. rész)
Ferenc pápa 2017. október 15-én jelentette be, hogy 2019-ben az amazóniai térség problémáit előtérbe helyező rendkívüli szinódust fog összehívni. A La Croix francia katolikus napilap François Gloryt, a Missions étrangères de Paris (MEP) papját – aki harminc éven keresztül szolgált az Amazóniai-medence brazíliai területein – kérdezte a munkadokumentum kapcsán.
– Az amazóniai szinódus munkadokumentuma a régió legtávolabbi területeinek lelkipásztori ellátása céljából reflexióra bocsátja nős férfiak pappá szentelésének kérdését. Hogyan vélekedik erről?
– Az az érzésem, hogy ez egy hamis dilemma. A közösségekből kiindulva kell gondolkodni Amazónia problémájáról. Pusztán Brazíliában, ahol harminc évet éltem, 70 ezer olyan település található, amelyek vasárnaponként meg vannak fosztva az eucharisztiától. Azok a közösségek tudják túlélni e helyzetet, amelyek összekötik Isten igéjét a mindennapok tetteivel. A többieket elnyelik az pünkösdista karizmatikus csoportok. Fennáll a veszélye annak, hogy nős férfiak pappá szentelése a klerikalizmust erősítené, holott a különféle szolgálatok megosztásának köszönhetően a bázisközösségek ténylegesen működnek: minden egyes tag – az ősegyház példájához hasonlóan – más-más ajándékot kapott a Szentlélektől, s azt a közösség javára használja. A klerikális struktúra mindent egy személyre fókuszál. Újra kell gondolni az eucharisztia helyét ezekben a közösségekben. Gyakran úgy tartjuk, hogy rendszeres mise nélkül ezek nem is létezhetnek. De csupán általa alkotunk közösséget? A kicsinyke helyi egyház nem csupán a szakramentális aspektusból él, hanem társadalmi és profetikus jellege is élteti. Ha egyes közösségek ezek után készek nős papok szentelésére, nos, akkor tanulmányozzuk ezeket az eseteket!
– Ön szerint e területek paphiánya nem jelent problémát?
– Nem a papok helyettesítése a probléma. Inkább az a kérdés, hogy milyen közösségeket szeretnénk! Egy ideig magam is úgy gondoltam, hogy nős férfiak felszentelése a megoldás, de a tapasztalataim megváltoztatták a véleményem. A szentségkiszolgáltató papság irányít, s ez a modell továbbra is fenn fog állni. Azonban az általam meglátogatott közösségek 80 százaléka a nők szolgálatán nyugodott: ők végezték a hitoktatást, a keresztségi és házassági felkészítést, s közben megőrizték a társadalmi érzékenységüket is. De amikor egy diakónus vagy egy pap érkezik, ő hajlamos mindent a kezébe venni. A közösség szolgálja a papot, holott ennek fordítva kellene lennie. Úgy vélem, a missziós papoknak inkább arra kellene képezniük az embereket, hogy azok majdan felelősséget vállaljanak, és kibontakoztassák karizmáikat. Nem a papnak kellene középponti szereplőnek lennie. S ráadásul, amikor piedesztálra van emelve – ahogy ez gyakorta előfordul –, a helyzet veszélyeket rejt.
– Ez a kérdés nem homályosítja-e el a többi kihívást, mellyel Amazónia szembesül?
– Tartok tőle, hogy igen. A II. vatikáni zsinat az állandó diakonátus visszaállítását a távoli régiók számára gondolta el, holott Európa profitált abból a leginkább. Félek attól, hogy most ugyanez játszódik le. Kizárólag Amazónia számára szóba hozzuk nős férfiak pappá szentelését, de végül, kinyitván ezt az ajtót, valójában Európa nehézségeiről tárgyalunk. De Amazóniára visszatérve: azok az erős, ellenálló közösségek, melyek élik, hordozzák Isten igéjének erejét. Ezt kellene ápolni. Amazóniának nem papok, hanem tanúságtevők hiányoznak. Ezeknek a régióknak olyan férfiakra és nőkre van szükségük, akiket igehirdetésre képeztünk ki, s akik helyt tudnak állni a különféle szolgálatokban. Az Egyháznak kísérnie kellene őket, s támogatni tevékenységüket és lendületüket.
Fordította: Hantos-Varga Márta
Forrás és fotó: La Croix/Kaposvári Egyházmegye
Magyar Kurír
