Az örök sorsunk dől el azon, megnyílik-e a szívünk – Ökumenikus imádság a menekültek világnapján
Június 20-án, a menekültek világnapján a Sant’Egidio közösség tagjai és barátai világszerte, így Budapesten, a Kaníziusz Szent Péter-templomban is megemlékeztek azokról, akik az Európába vezető úton vesztették életüket, miközben a háború, elnyomás, szegénység elől menekültek egy jobb jövő reményében. A szentbeszédet Mohos Gábor esztergom-budapesti segédpüspök mondta.
Az imádságra több földrész számos országából érkeztek vendégek, barátok. Jelen voltak az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) képviseletvezetője, Montserrat Feixas Vihé, a Jezsuita Menekültszolgálat, a MigHelp képviselői, a linzi egyházmegye néhány híve, a Jézus Kistestvérei közösség és a Szociális Testvérek Társasága képviselői.
Szőke Péter, a Sant’Egidio közösség budapesti felelőse köszöntőjében a UNHCR közelmúltban közzétett megrendítő adatait sorolta: napjainkban mintegy 70,8 millió ember él az otthonából erőszakkal elűzve. 2018-ban minden második menekült gyermek volt a világon. Az Európába vagy Észak-Amerikába tartó menekülők egyre gyakrabban falakkal és kerítésekkel találják szembe magukat: „Ám a legszilárdabb falak nem betonból, hanem közönyből, félelemből és előítéletből épülnek. Először nem a határokon, hanem a szívekben.”
Elmondta, hogy Ferenc pápa az idei, szeptember 29-i menekültek világnapjára írt üzenetében emlékeztet arra, mit kér tőlünk Jézus: ne engedjünk a világi logikának, amely a másokkal szemben elkövetett igazságtalanságot a saját magunk vagy a saját csoportunk javára szerzett előnnyel igazolja. Ehelyett az igazi keresztény mottója ez: „Az utolsókból lesznek az elsők”. A menekültekkel való szolidaritással saját emberségünket mentjük meg, a saját társadalmaink válnak erősebbé. „A hívő első szolgálata az imádság. Azért vagyunk ma itt, hogy együtt imádkozzunk menekült testvéreinkért, akik közül becslések szerint 1990 óta több mint 38 ezren vesztek oda a remény útján. Csak az elmúlt évben 2389 ember halt meg – sorolta a szomorú tényeket Szőke Péter. Elmondta, milyen szörnyű körülmények uralkodnak Leszboszon, Európa kapujában egy menekülttáborban, ahol hétezer ember zsúfolódik össze soha véget nem érő várakozásban. „A hely neve Moria. Különös egybeesés, hogy a Teremtés könyvében Ábrahámnak Moria hegyén kell feláldoznia fiát, Izsákot… De leszáll az Úr angyala, és megállítja a kést markoló kezet… Imádkozzunk, hogy az Úr angyala szálljon le, és mentse meg testvéreink életét, akik úton vannak, és azokét, akik még nagyobb útra indultak, és mentse meg őket az örök életre. Imádságunk pedig legyen jel az Úr előtt, rés a közöny és az embertelenség falán.”
Mohos Gábor püspök szintén Ferenc pápa üzenetéből indult ki homíliájában: „Nem csak a migránsokról van szó” – az idei (az Egyházban szeptember 29-re került) világnap üzenetének címe jelzi, hogy mindannyiunkról, a saját emberségünkről, kereszténységünkről is szó van. Rólunk is szól mindaz, ami Európán túl történik. A felolvasott evangéliumi történet (Mt 25,31–46) az alapja ennek a hozzáállásunknak. Keresztényi szeretetünk azon mérhető le, hogyan viszonyulunk az egzisztenciális perifériákon élőkhöz, a hajléktalanokhoz, a menekültekhez… Ferenc pápa elmondja, hogy sokszor a félelmeink miatt keményedik meg a szívünk. Pedig Máté evangéliuma szerint az utolsó ítéletkor az alapján dől el az örök sorsunk, hogy szívünk meg tudott-e nyílni a gyengék iránt. Mohos Gábor hozzátette, hogy ez a mérce egyetemes, ahogyan ezt megmutatja az evangéliumi irgalmas szamaritánus példája is, ahol nem a hívők segítettek, hanem az idegen.
Felhívta a figyelmet személyes döntéseink fontosságára is a szónok: ha megtesszük az első lépést a másik felé, abból szép történetek, szép kapcsolatok fakadnak. Példaként idézte erre egy Franciaországban élő muszlim történetét, aki annak hatására lett keresztény, hogy amikor eltört a lába, egy idős hölgy átadta neki a helyét a buszon. Ha szeretettel vagyunk mások iránt, tanúságot teszünk Krisztusról, és ez megérint másokat – magyarázta. Mindenki megváltozhat, túl kell lépni előítéleteinken.
Máté evangéliumának 25. fejezete az utolsókat állítja elénk: az utolsókból lesznek az elsők. Mohos Gábor figyelmeztetett, hogy mindig meg kell látunk a másikban az embert, és eszerint bánni vele. Jézus tanítása nyomán meg kell fordítanunk a világ értékrendjét, testvérnek kell tekintenünk a menekülteket.
A közöny egyik oka a kényelemszeretetünk. A megszokott dolgaink lefoglalják a szívünket, és nem marad hely a mások felé fordulásnak. A püspök – egy jómódú, a hajléktalanlétet kipróbáló és ezáltal megértő angol fiatalember történetét felidézve – felhívta a figyelmet, hogy ha nem is tudjuk kipróbálni, milyen menekültként élni, imádkozhatunk értük, akár konkrét személyekért, akikről hallottunk a hírekben.
Mohos Gábor végül azt kérte, az út során meghalt menekültek kiáltása szálljon hozzánk, rajtuk keresztül Jézus szóljon hozzánk, formáljon minket. Életük Istenhez kiált, mint Ábelé: szolgálja a világ jobbá válását!
A szentbeszédet követően az imaóra leginkább megrendítő része következett: nevek, történetek sorakoztak, olyan ártatlan szenvedőké, sokszor gyerekeké, akik egy jobb életben reménykedtek, de útközben életüket vesztették, számtalan esetben tömegesen. A Kyrie eleison éneke mellett egy-egy gyertya fénye világította be emléküket.
„A balkáni útvonalról emlékezzünk meg Mohammad Nur tizenhat éves afgán fiúról, aki a boszniai Una folyóba fulladt, miután megmentett egy pakisztáni fiatalt 2019. május 26-án… 2019. június 11-én Leszbosz szigetének partjainál a tengerbe fulladt egy Szadika nevű fiatal iráni nő két kislánnyal, Szakinával és Zibával… A 21 éves iraki Husszeint az a kamion gázolta halálra, amelynek alvázára kapaszkodott Anconában 2018. december 25-én… Emlékezzünk meg arról a 762 szubszaharai menekültről, akik az elmúlt évben veszítették életüket, miközben Marokkón át megpróbáltak Spanyolországba eljutni… Líbia partjainál fulladt meg Faith, Celine és a kis Promise Zahra, valamennyien nigériaiak; Dzsbbar és Mizanur Bangladesből; Alemu, Bere, Volde Marjam Etiópiából; Marjama, Zeinab Szomáliából; Ariet és Nadia Dél-Szudánból; velük együtt emlékezzünk arra az 1394 menekültre, akik Líbiából indultak útnak, és életüket veszítették a Földközi-tengeren az olasz partokhoz közel… Emlékezzünk meg mindazon 38 480 elhunytról és eltűntről, akik 1990-től napjainkig megpróbáltak Európába jutni, és meghaltak az úton, akiknek neve és története mind fel vannak írva Isten szívében akkor is, ha ismeretlenek maradtak az emberek előtt.”
A könyörgéseket két pakisztáni fiatal kezdte, akik a keresztényüldözés elől jöttek biztonságos úton Karacsiból Szombathelyre. „Kérjük, légy irgalmas mindazokhoz, akik veszélyben vannak, tartsd meg őket biztonságban, bárhova is mennek. Add meg kegyelmedet azoknak, akik egyedül vannak és félnek, mert családjukat az erőszak és az igazságtalanság elszakította tőlük” – kérte az Urat Roseann, Rylan pedig így fohászkodott: „Nyisd meg a szívünket, hogy biztosítsuk a vendéglátást mindenkinek, aki menedéket keres. Adj nekünk bátorságot, hogy úgy fogadjunk minden embert, mint Krisztust közöttünk.”
Ezt követően a Sant’Egidio közösség tagjai és más szervezetek képviselői könyörögtek a menekültekért; az őket segítőkért; a menekülttáborokban szenvedőkért; az otthonukat elhagyni kényszerült gyermekekért; azokért, akik kínzást, törvénytelen fogságot vagy üldöztetést szenvednek hitük miatt; Európáért, hogy ne tagadja meg önmagát, emberségét; Ferenc pápáért és a keresztényekért.
Fotó: Merényi Zita
Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír
