Cantalamessa ötödik nagyböjti prédikációja: A mindenható Isten erőtlenségben váltotta meg a világot
Április 12-én tartotta meg utolsó nagyböjti elmélkedését Raniero Cantalamessa, a Pápai Ház szónoka Ferenc pápa és a Római Kúria tagjai jelenlétében az Apostoli Palota Redemptoris Mater kápolnájában. Prédikációjában a krisztusi megváltás módját elemezte.
Elsőként a megváltás Szent János és Szent Pál szerinti értelmezését állította párhuzamba a szónok. Rámutatott: János az Ige megtestesülése felől közelít Jézus titkához, aki az Atya kinyilatkoztatója és akin kívül senki nem jut az Atyjához. Az üdvösség abban nyilvánul meg, hogy benne a testben közénk jött Istent ismerjük el. A középpont az Isten-ember Jézus Krisztus személye. E látásmód sajátossága akkor nyilvánul meg, amikor Pál nézőpontjával összevetjük. Szent Pált nem annyira Jézus személye érdekli, hanem a műve, vagyis szenvedése, halála és feltámadása. A hit tárgya itt nem az embertestben eljött Isten Fia, hanem az a Jézus, aki értünk, mi bűneikért és a megigazulásunkra kereszthalált szenvedett.
Végzetes hiba lenne a kettő olvasatot szembeállítani, amikor azok egymást kiegészítik. A jánosi megtestesülés-teológia és a páli megváltás-teológia együttesen jelenítik meg Jézus misztériumát. János a többi újszövetségi irat után utólagosan írja az evangéliumát, és a konkrét Jézus-eseményt szem előtt tartva annak kezdetét jelöli meg. Márk Jézus keresztségével, Máté és Lukács pedig a gyermekségtörténettel kezdi evangéliumát, János azonban kijelenti: „Kezdetben volt az Ige”. Mert „Krisztus az örökkévalóságból lép be a történelembe”. A Krisztus kettős természetéről valló későbbi felfogás, melyet a niceai és a konstantinápolyi hitvallás fogalmaz meg, valójában a testté lett Logosz jánosi tanításnak a következménye. A kettős örökség sajátos földrajzi hangsúlyt kapott – mondta a Pápai Ház szónoka –, hiszen a keleti ortodox spiritualitás döntő mértékben a jánosi teológiát követi, a nyugati katolikus hagyomány és a protestáns teológia pedig a páli krisztológiát.
Cantalamessa atya emlékeztette hallgatóit, hogy adventi elmélkedésében a jánosi teológiát használta a születés titka szemlélése során, most pedig a pálival tekint a húsvéti eseményekre, ahogy Krisztus a keresztjével megváltoztatja a világ sorsát, miként az első korinthusi levél írja: „A keresztről szóló tanítás azoknak, akik elvesznek, balgaság ugyan, de nekünk, akik üdvözülünk, Isten ereje. Hiszen az Írás így szól: lerontom a bölcsek bölcsességét, s az okosak okosságát meghiúsítom. Hol marad a bölcs? Hol az írástudó? Hol az e világi tudás szószólója? Nem megmutatta Isten, hogy a világ bölcsessége balgaság? Mivel a világ a maga bölcsességével nem ismerte fel Istent isteni bölcsességében, úgy tetszett Istennek, hogy balgaságnak látszó igehirdetéssel üdvözítse a hívőket” (1Kor 1,21–25). Pál apostol értelmezésében, minthogy a „világ nem tudta fölismerni az Istent a teremtett világ ragyogásában és bölcsességében, ezért ellenkező utat választott, a kereszt erőtlenségét és esztelenségét”.
A páli teológiát követő Luther Márton szerint „Isten az ember elvárásával ellentétes módon nyilatkoztatta ki magát” – „sub contraria specie” –, melyben „Isten bölcsessége az esztelenségben, dicsősége a gyalázatban, gazdagsága a szegénységben mutatkozott meg”. Az Istent és a teremtett világot szembeállító nézetekkel szemben a Pápai Ház szónoka XVI. Benedek pápa tanítására hivatkozott, mely állítja, hogy „a bibliai hit nem épített egy a világgal párhuzamos, vagy az eredeti emberi jelenséggel szembenálló világot, mely a szeretet, hanem elfogadja az egész embert, úgy, hogy utánajár a szeretetben és megtisztítja azt”.
Isten a kereszten másképpen mutatkozott meg, mint amit az emberek mindig is gondoltak róla. Az Isten szeretet, és ennek a szeretetnek a legfőbb kinyilatkoztatása éppen a kereszten történt meg. Bizonyos módon az „Isten a saját minőségében csak a kereszten tárja fel magát”. Cabasilas, egy 14. századi bizánci teológus szerint Isten a szeretetét nemcsak a szeretet szép és ajándékozó formájában mutatta meg a világnak, hanem a szörnyűséges, velünk együtt szenvedés útján, ilyen módon Isten az embert szeretete nagyságáról éppen ezen rendkívüli módon győzi meg és vonzza magához.
A megváltás okaként a hagyományos teológia a kiengesztelődést jelölte meg, mely a maga érvényessége mellett további pontosítást igényel, mely végső értelemben az „Isten feltétlen jósága”. Az Egyház húsvéti hitének három aspektusát jelölte meg a szónok. Kezdetben csak a két csupasz állítás van: „meghalt és feltámadt”. A második fázis már kérdez: „Miért halt meg és miért támadt fel?” „Bűneinkért és megigazulásunkra” – adja a választ Szent Pál. Ám marad még egy utolsó kérdés: Miért halt meg a bűneinkért? Erre a kérdésre azonban már Szent János és Szent Pál egyhangúan válaszolnak: „Mert szeret és nekünk adta önmagát, írja Pál a galatákhoz szóló levélben. János pedig így folytatja: „Mert szerette övéit, akik a világban voltak, mindvégig szerette őket.”
Cantalamessa atya végül a hívő ember feladatáról szólt, aki az isteni megváltás műveként nyeri el a megigazulás és a megszentelődés ajándékát. Vessük le a régi ember ruháját, szokásait, öltsük magunkra Krisztust, nem a kisajátítás, hanem az imitáció, a követés jellegével. Elmélkedését Teréz anya egyik történetével zárta a szónok. Asszonyok egy csoportját arra kérte Teréz anya, hogy mosolyogjanak a férjeikre. Ellene vetették, hogy azért beszél így, mert nincs férje. „Tévednek, szólt Teréz anya, én is megházasodtam és állítom, nem is olyan könnyű mindig mosolyogni a Jegyesemre.” Kijelentését csak halála és szentté avatása után értették meg, amikor fény derült arra, hogy a lélek sötét éjszakáit kellet átélnie Jegyese, Jézus Krisztus hiánya miatt, de még ekkor is mosolygott.
Forrás: Vatikáni Rádió
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
