Az apa legnagyobb ajándéka gyerekeinek, ha szereti édesanyjukat
Alan McGuckian, az ír raphoe-i egyházmegye jezsuita püspöke vezette az apai hivatásról szóló szekciót a dublini családok világtalálkozóján tartott pasztorális kongresszuson, augusztus 22-24. között. A főpásztor beszéde után három apa tett tanúságot arról, hogyan éli meg hivatását.
Alan McGuckian három fő gondolat köré rendezte mondanivalóját az apaságról.
1. Na, várj csak, majd ha apád hazajön!
Ha rakoncátlanok voltak a gyerekek, ezzel fenyegették őket azokban az időkben, amikor az apukák dolgoztak, az anyukák pedig otthon maradtak a gyerekekkel és a háztartással. Az apa állt a szigorú fegyelmező hírében, ő volt a tekintély, a végső bíró. Alan McGuckian édesanyja erőskezű asszony volt, ők nem hallottak ilyen jellegű fenyegetéseket. Édesapjára erős és jó emberként emlékszik vissza, elveihez hű emberként, aki tudta, mi a jó és mi a rossz. És mivel ő nem akarta, hogy apja csalódjon benne, ezért mindig jó akart lenni.
Napjainkban nem szeretnék az apák, hogy velük fenyegessék a gyerekeiket; az erő és a fegyelem mellett más erényekkel is rendelkeznek. Ferenc pápa így összegez: a jó apa tud várni, megbocsátani és helyreigazítani.
2. A legnagyobb ajándék, amit egy apa adhat a gyerekeinek az, ha szereti az anyukájukat
Ferenc pápa ezt így ragadja meg:
„Az édesanya, aki gyöngédségével és együttérzésével oltalmazza a gyermeket, fölébreszti benne a bizalmat, segíti megtapasztalni, hogy a világ jó hely, mely befogadja őt. Ez lehetővé teszi az önbecsülés kialakulását, mely támogatja az intimitás képességét és az empátiát. Másrészt pedig az édesapa alakja segíti érzékelni a valóság korlátait, és inkább a tájékozódási képesség, a tágabb és kihívásokkal teljes világ felé való elindulás, valamint az erőfeszítésre és a küzdelemre való készség jellemzi. A világos és boldog férfi identitású apa, aki magatartásában egyesíti a felesége iránti szeretetet és elfogadást, épp annyira szükséges, amennyire az anyai gondoskodás. Rugalmas szerepek és feladatok ezek, amelyek alkalmazkodnak minden család konkrét körülményeihez, de a két főszereplő világos és jól meghatározott női és férfiúi jelenléte teremti meg a legjobb környezetet a gyermek növekedéséhez.” (AL 175)
Az ír püspök arról beszélt, gyerekkorában nem volt szokás, hogy a házastársak nyilvánosan kifejezzék egymás iránti szeretetüket, ő sem gyakran látta szüleit, hogy megölelnék vagy megcsókolnák egymást. Egy ilyen túláradóan gyengéd pillanatot tud felidézni 5-6 éves korából, és arra is emlékszik, hogy akkor, kisgyerekként nagyjából azt gondolta: „pfúj...” Aztán 14 éves korában hirtelen meghalt az édesapja egy szívrohamban. Hatalmas trauma volt valamennyiük számára; amit vigasztalónak élt meg, az volt, hogy ismerősök és barátok elmondták, milyen sokat kaptak az apukájától. Meglepte viszont az, hogy többen megemlítették: mennyire szerette az anyukáját – honnan tudták? Egy ismerős például abból gondolta, hogy gyakran látta a szüleit, hogy estefelé beülnek az autóba, és kocsikáznak kicsit a környéken – csak azért, hogy együtt, kettesben lehessenek... Mások azt említették meg, hogy milyen otthonosak, felszabadultak voltak szülei egymás társaságában. Ez az összetartozás-érzés számukra, gyerekek számára is ajándék volt; bár szüleiknek ez az egysége olyan természetes volt, hogy szinte észre sem vették.
3. A hitet „elkapja” az ember, nem tanulja
Alan McGuckian hangsúlyozta, a szüleik példája adta nekik a hitet, nem az, amit bárki tanítani akart nekik róla. Egyik bátyja egyszer megjegyezte: apukájuk hite milyen nagy hatással volt rá – miközben nem emlékszik rá, hogy valaha is tanácsot adott volna.
A püspök zárójelben azért elmondott egy anekdotát: az üzleti életben dolgozó apukájuk egyszer halálosan komolyan azt mondta egyik pályaválasztáson gondolkodó fiának: „Michael, a mai napon kijelentem neked: csak üzletember ne legyél!” Nem is lett... hanem szintén a papi hivatást választotta.
Az imaélet kiemelten fontos volt apukájuk számára, ő vezette a családi rózsafüzér imádságokat. Bár édesanyja is hívő volt, úgy érzi, édesapja hatása erősebb ezen a területen, talán mert ő volt a családfő... Amit teszünk, abból tanulnak a gyerekek, nem abból, amit mondunk... Ha azt szeretnénk, hogy a gyerekeinknek fontos legyen például a Szentírás, akkor lássák, hogy számunkra is fontos, mi is olvassuk.
A világ rengeteget változott. De –, tért vissza a főpásztor a három alapelvre:
1. az apa adjon stabilitást és erkölcsi iránymutatást,
2. legyen szeretetben, szeretettel jelen az anya számára,
3. tegyen tanúságot a hitéről.
Ezután McGuckian püspök átadta a szót a három édesapának.
* * *
Bernard Brogan egykori profi futballista, aki az Írországban népszerű gael foci egyik neves vezetőedzője, Mickey Harte helyett ugrott be. Brogannek hét fiú- és egy lánytestvére van; három fia született, majd öt fiúunokája – az apaság megkerülhetetlen téma a családban.
Az apaságról szóló Amoris laetitia-idézetekből Bernard Brogant leginkább az érintette meg, hogy az apának jelen kell lennie a gyerekei életében. Mit is jelent jelen lenni? Hogyan lehet jelen lenni, miközben olyan nagy nyomás nehezedik a férfiakra, elsősorban a kenyérkereset terhe?
Hagyományos értékeket képviselő, vidéki családból származik, szülei Nyugat-Írországból költöztek Dublinba. A fővárosban a plébánia játszott központi szerepet az életükben, még a focizás is oda kötődött, a közösségi élet szerves része volt. Brogan később profi futballistává vált, és sok időt töltött távol a családjától. Hogyan tudott mégis jelen lenni a gyerekei számára? Bevonta őket is a futball világába, együtt jártak edzésekre, később pedig ott volt a fiai minden meccsén. A sport kötelék, kapocs lett számukra – de ez a kapocs lehet bármi más, ami érdekli a szülőt és a gyerekét: irodalom, zene, művészet, színház.
Fiai nemzedékét több nehézség sújtja – folytatta Brogan –, nagy a teher napjainkban a családokon. Figyelmeztetett a veszélyre, hogy az apákat esetleg virtuális ismerősök helyettesítik, akiket az interneten ismert meg a gyerekük – fontos odafigyelni rá, hogy ne más nevelje a gyerekünket. Jó apának lenni különösen fontos feladat, megéri a ráfordított időt, erőfeszítést és figyelmet.
* * *
Az Egyesült Államokból érkező Patrick E. Kelly a Kolumbusz Lovagok tagja, három kislány édesapja. Előadását azzal kezdte, hogy rámutatott, az üdvtörténetet meghatározta egy család. Mária „igen”-jét gyakran ünnepeljük – de mi a helyzet József „igen”-jével? Szent József döntése egy nagyon nehéz körülmények között meghozott „igen” volt. Abból a pillanatból látszik, milyen nagy hatással tud lenni a világra a „családi egyház”.
Ferenc pápa így ír az Amoris laetitiában:
„Másrészt pedig az édesapa alakja segíti érzékelni a valóság korlátait, és inkább a tájékozódási képesség, a tágabb és kihívásokkal teljes világ felé való elindulás, valamint az erőfeszítésre és a küzdelemre való készség jellemzi. A világos és boldog férfi identitású apa, aki magatartásában egyesíti a felesége iránti szeretetet és elfogadást, épp annyira szükséges, amennyire az anyai gondoskodás. Rugalmas szerepek és feladatok ezek, amelyek alkalmazkodnak minden család konkrét körülményeihez, de a két főszereplő világos és jól meghatározott női és férfiúi jelenléte teremti meg a legjobb környezetet a gyermek növekedéséhez.” (AL 175)
Patrick Kelly szerint az apaság fogalma napjainkban nagyobb veszélyben van, mint valaha; pedig az erős apákra most nagy szükség van. Az ő generációja számára már kiemelt szempont, hogy jelen legyen gyerekei életében – ez elvárás is a mai apák felé, de „egészséges elvárás”. A Szentatya sokat ír az apáról mint spirituális vezetőről:
„Isten azért állítja az apát férfiúságának értékes tulajdonságaival együtt a családba, hogy »a feleség mellett álljon, és osszon meg vele mindent: örömöket és fájdalmakat, fáradozásokat és reményeket. És hogy a gyermekek mellett álljon növekedésükben: amikor játszanak és amikor tanulnak, amikor meggondolatlanok és aggódnak, amikor megnyilvánulnak és hallgatásba burkolóznak, amikor vakmerőek és félnek, amikor elvétik és amikor újra megtalálják az utat; az apa mindig jelen van. A jelenlét nem azonos az ellenőrzéssel. Mert a túlzóan ellenőrző apák megsemmisítik a gyermekeiket.« [Katekézis (2015. február 4.): Ld. L’Osservatore Romano, 2015. február 5., 8.] Néhány apa haszontalannak vagy szükségtelennek érzi magát, az igazság azonban az, hogy »a gyermekeknek szükségük van egy olyan apára, aki hazavárja őket, amikor visszatérnek bukásaikból. Mindent megtesznek azért, hogy ezt ne ismerjék be, hogy ez ne látszódjon rajtuk, de szükségük van rá.« [Ld. uo.] Nem jó, ha a gyermekek apa nélkül maradnak, és így idő előtt elveszítik gyermeki mivoltukat.” (177)
Kelly idézte Thomas Olmsted phoenixi püspök szavait is, aki arra biztatta az apákat: lépjenek elő, és türelemmel, szeretettel öltsék magukra Istentől kapott szerepüket: legyenek családjuk védelmezője, gondoskodója, spirituális vezetője.
Az apa hiánya súlyosan érinti a családot, a gyerekek nevelését, a társadalomba való integrációjukat; ebben a szociológiai vizsgálatok is megerősítik a pápa szavait.
Papokhoz szóló egyik szentbeszédében Ferenc pápa azt mondta 2013-ban: akik cölibátusban élnek, azok is érezhetik az apaság örömét, mert az apaság az, hogy életet adunk másoknak. Egy apa életet ad azáltal, hogy saját életét ajándékba adja másoknak – ez a szolgáló vezetés. Napjainkban nem sokan érzik magukat képesnek erre, nem tudják vállalni ezt a szerepet. Mi lehet erre a megoldás? Az Egyháznak szüntelenül hangsúlyoznia kell az apaság jelentőségét; arra kell tanítani a férfiakat, hogy az életszentségre törekedjenek, és biztatni kell őket, hogy fogadják el a spirituális vezető szerepét családjukban, fogadják el felelősségüket. A jó apa jelen van fizikailag, érzelmileg és lelki értelemben; mint Szent József, a szolgáló vezetők példaképe.
* * *
Az utolsó felszólaló, Peter O’Brian fogyatékkal élő sportolókkal és az őket támogató önkéntesekkel foglalkozik; maga is fogyatékkal élő gyermeket nevel. Mikor felkérték erre az előadásra, és elgondolkodott saját apaságán, rádöbbent, sokan hatottak rá ebben a tekintetben – és azok mind nők voltak...
Első jelentős hatást ír nagymamája jelentette, aki, miután elveszítette első szerelmét a függetlenségi háborúban, majd pár év múlva kivégezték a bátyját, eltökélte, hogy új életet kezd – és emigrált az Egyesült Államokba; csak az emlékeit és a hitét vitte magával. New Yorkban ment férjhez, majd szokatlan módon idővel visszatértek Írországba. Peter Dublinban nőtt fel, de ha csak tehette, utazott a kis faluba a nagymamájához. Tőle tanulta azt az őrangyalához szóló imát is, ami végigkíséri egész életét. („Angel of God, my guardian...”).
Második fontos szereplő természetesen a felesége, harmadik pedig egy egyetemi tanára volt, aki az értelmi fogyatékkal élőkkel megismertette.
Elsőszülött gyermekük, Aisling most 32 éves, hat hónapos korában derült ki, hogy értelmileg akadályozott. Segítségben soha nem szenvedtek hiányt, mint az afrikai mondás tartja: egy falu nevel föl egy gyereket. Ötéves korában azt jósolták a szakemberek, a kislány soha nem fog beszélni. Aztán megismertek egy bencés nővért, aki elhagyta a rendet, hogy halálos beteg édesanyját ápolhassa, és a nővér kérte, hadd foglalkozzon Aislinggal. Csodálatos hatást ért el: a kislány megtanult beszélni, ma már egy dublini étteremben dolgozik. Apukájával együtt ő is versenyszerűen sportolt, csapata komoly eredményeket ért el kosárlabdában.
Tizenöt évvel később született meg fiuk, Luke, akit a szívének kedves őrangyalos imádság szavaival készít fel az apaságra, s biztat rá, hogy bízzon benne, Isten mindig, mindenben mellette lesz.
Michael Viney gondolataival fejezte be előadását; a környezetvédelmi témákkal foglalkozó író, publicista egy írásában az „égi nagy folyókra” hívja fel figyelmünket. Ott vannak fölöttünk napközben, ott vannak éjszaka, mégha nem is tudunk róluk. A belőlük hulló eső táplálja a földet és a vizeket. A hit ehhez hasonló: ha csak egynegyedét tudja is továbbadni egy apa a gyerekeinek, az is felszívódik, és remélheti, hogy elegendő lesz ahhoz, hogy táplálja őket, hogy felkészítse őket az életre, és majd továbbadják az üzenetet a következő nemzedéknek.
Végül az Amoris laetitia szavaival kérjük Istent, hogy cselekedjen gyermekeink szívében azokon a pontokon, amelyeket mi nem tudunk elérni.
Forrás: WMOF 2018
Fotó: Jesuit.ie
Verestói Nárcisz/Magyar Kurír
