Ferenc pápa: A legsúlyosabb rabság, ha egónk rabságába kerülünk!
Szeptember 12-én a Szentatya ismét a pihenés napjára vonatkozó szentírási parancs témájának szentelte szerda délelőtti katekézisét. Hangsúlyozta, hogy a pihenés napjára azért is szükségünk van, hogy emlékezzünk a szabadulásra, amelyet Isten ad nekünk.
Ferenc pápa katekézisének fordítását teljes terjedelmében közöljük.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
A mai katekézisben ismét a pihenés napjára vonatkozó harmadik parancsolattal foglalkozunk. A Kivonulás könyvében kihirdetett tízparancsolatot szinte változatlanul megismétli a Második törvénykönyv, kivéve ezt a harmadik „szót”, melynél sokatmondó különbség figyelhető meg: míg a Kivonulás könyvében a pihenés motívuma a teremtés áldása, addig a Második törvénykönyv a szolgaság végére emlékeztet [MTörv 5,12–15]. Ezen a napon a szolgának pihennie kell, mint a gazdájának, hogy megünnepelje a szabadulást hozó átvonulás [pészah] emlékezetét.
A szolga ugyanis meghatározásánál fogva nem pihenhet. De a szolgaságnak sokféle külső és belső válfaja létezik. Vannak külső kényszerek, mint az elnyomás, az erőszakkal történő fogva tartás és egyéb igazságtalanságok. Azután vannak belső rabságok, mint például a pszichés zárlat, a komplexusok, a jellembeli korlátoltságok stb. Van-e pihenés ilyen feltételek mellett? Az elzárt vagy elnyomott ember szabad maradhat-e? A belső nehézségektől gyötört személy lehet-e szabad?
Tény, hogy vannak emberek, akik börtönbe zárva is nagy lelki szabadságról tesznek tanúságot. Gondoljunk például Szent Maximilián Kolbéra vagy Van Thuan bíborosra, akik a sötét elnyomatást világosságot árasztó hellyé változtatták. Azután vannak súlyos belső törékenységgel rendelkező emberek is, akik viszont ismerik az irgalmasság által megtapasztalt pihenést, és képesek közvetíteni azt. Isten irgalma felszabadít bennünket. Amikor találkozol Isten irgalmával, akkor nagy belső szabadságra lelsz, és képes vagy azt továbbadni. Ezért roppant fontos, hogy megnyíljunk Isten irgalma előtt, s így ne maradjunk önmagunk rabjai.
Mi tehát az igazi szabadság? Vajon a választás lehetőségét jelenti? Nyilvánvalóan ez része a szabadságnak, és mi elkötelezetten küzdünk annak érdekében, hogy az minden férfi és nő számára biztosított legyen (vö. II. vatikáni zsinat: Gaudium et spes, 73). De jól tudjuk, az, hogy valaki azt tehet, amit akar, nem elég ahhoz, hogy valóban szabad legyen, sem ahhoz, hogy boldog legyen. Az igazi szabadság ennél sokkal több.
Van ugyanis olyan szolgaság, amely erősebben megkötöz, mint a börtön, mint a pánikroham vagy bármely kényszerintézkedés: az, amikor valaki saját egójának rabságában szenved. [1] Azok az emberek, akik egész nap a tükör előtt forognak, hogy lássák egójukat. Egójuk magasabb testtermetüknél. Az egó hajcsárrá válhat, aki kínozza az embert, bárhol legyen is, és a legnagyobb elnyomással sújtja, amit „bűnnek” nevezünk, és ez nem egy törvénykönyv banális megsértése, hanem az egzisztencia csődje és a szolgaság állapota (vö. Jn 8,34). [2] A bűn végeredményben az, hogy egót mondunk, és egónkat követve cselekszünk. „ÉN ezt akarom tenni, és engem nem érdekel, hogy van korlát, van parancsolat, az sem érdekel, hogy van szeretet.”
Az egóra példaként nézzük csak az emberi szenvedélyeket: a torkos, a buja, a kapzsi, a haragvó, az irigy, a lusta, a kevély – és hasonlók – rabjai bűnös szokásaiknak, melyek zsarnokoskodnak rajtuk és gyötrik őket. Nincs szünet a torkos számára, mert a torok a gyomor képmutatása, mely tele van, mégis elhiteti velünk, hogy üres. A képmutató gyomor torkossá tesz bennünket. A képmutató gyomor rabjai vagyunk. Nem ismer szünetet a torkos és a buja, annyira keresik a gyönyört; a birtoklási vágy tönkreteszi a kapzsit, mert megállás nélkül harácsol, és sokat árt a többieknek; a harag tüze és az irigység férge lerombolják a kapcsolatokat. Az írók szerint az irigység sárgává teszi a testet és a lelket, mint amikor valakinek májgyulladása van: besárgul. Az irigyeknek sárga a lelke, mert sosincs meg bennük a lélek egészséges frissessége. Az irigység pusztít. A lustaság, mely kerül minden erőfeszítést, életképtelenné tesz; a kevély egocentrizmus – az egó, amelyről beszéltem – árkot ás önmaga és mások közé.
Kedves testvéreim, ki tehát az igazi rab? Ki az, aki nem ismeri a pihenést? Aki nem képes szeretni! Ezek a bűnös szokások, ezek a bűnök, ez az egoizmus eltávolítanak bennünket a szeretettől és képtelenné tesznek a szeretetre. Önmagunk rabjai vagyunk, és nem tudunk szeretni; a szeretet ugyanis mindig mások felé irányul.
A harmadik parancsolat, mely a szabadulás megünneplésére hív a pihenésben, számunkra, keresztények számára az Úr Jézusra vonatkozó jövendölés, aki megszünteti a bűn belső rabságát, hogy képessé tegye az embert a szeretetre. A valódi szabadság az igaz szeretet: kiszabadít a birtoklásból, újraszövi a kapcsolatokat, képes befogadni és megbecsülni a felebarátot, örömteli odaadássá változtat minden erőfeszítést, és képessé tesz a közösségvállalásra. A szeretet szabaddá tesz, még ha börtönben vagyunk, még ha gyengék és korlátok között élők vagyunk is.
Ez az a szabadság, amelyet Megváltónktól, a mi Urunk, Jézus Krisztustól kapunk.
JEGYZETEK
[1] Vö. A Katolikus Egyház katekizmusa, 1733: „Az engedetlenség és a rossz választása visszaélés a szabadsággal és a bűn rabszolgaságába vezet.”
[2] Vö. A Katolikus Egyház katekizmusa, 1739: „Az ember szabadsága korlátolt és esendő. Való tény, az ember vétkezett. Szabadon vétkezett. Visszautasítva Isten szeretetének tervét becsapta önmagát; szolgája lett a bűnnek. Ez az első elidegenedés sok másikat szült. Az emberiség történelme kezdettől fogva az ember szívéből, a szabadság rossz használatából született szerencsétlenségekről és elnyomásokról tanúskodik.”
[3] Vö. A Katolikus Egyház katekizmusa, 1741: „Dicsőséges keresztje által Krisztus minden embernek megszerezte az üdvösséget. Megváltotta a bűntől, amely szolgaságban tartotta őket. »Krisztus szabadságra szabadított meg bennünket« (Gal 5,1). Őbenne közösségben vagyunk az igazsággal, mely szabaddá tesz bennünket. Nekünk adatott a Szentlélek, s miként az apostol tanítja, »ahol az Úr Lelke, ott a szabadság« (2Kor 3,17). Már most dicsekszünk Isten fiainak szabadságával.”
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
