Személyes bevezető a szentségimádás misztikája elé
Az 1970-es években, kisgyermekként eljutottam az elsőáldozásig, és ezzel akkor véget is ért egyházi életem. Édesanyám halála utáni lázadó ifjúságom buzgó ateistává tett, még az emlékeimből is kiveszett, hogy én keresztény, pláne, hogy katolikus keresztény lennék.
A fordulat 1990-ben történt, amikor – 25 éves koromban -, megtértem egy kis katolikus karizmatikus közösségben. Nagyon jó közösség volt, a közös ének és ima, a tanítások és tanúságtételek egyre jobban megerősítettek hitemben, azonban még jócskán volt tanulni valóm. Mi is a szentmise, hogyan kell gyónni, sőt életgyónást végezni – ezeket útközben kellett elsajátítanom. Kötött ima, rózsafüzér, szentségimádás – teljesen idegenek voltak előttem.
Nem sokkal megtérésem után, 1991-ben kötöztünk Törökbálintra, ahol nagyszerű és buzgó keresztény emberekkel ismerkedhettem meg. Emlékszem, amikor először elmentem egy csoportba, ahol több órán keresztül is imádkoztak a jó testvérek, kötött imákat is (rózsafüzér, litániák), az annyira más volt, mint amit addig megszoktam, hogy az első óra után úgy éreztem, ha még egy imát el kell mondani, elszaladok és soha többet vissza se jövök! A szentségimádást meg nem is értettem, mi is az pontosan és mit kell tenni olyankor… Járt akkor a budapesti közösségünkbe egy férfi, aki az egyik budapesti templomban hetenként szentségimádást vezetett – úgy néztem rá, mint egy fura figurára, akinek különc dolgai vannak…
Aztán kezdett megváltozni a véleményem. Olvastam a szentek életét, példájuk nagyon vonzott, ők pedig erősen ajánlották az egyház hagyományos imáit. Kezdtem megszokni és megszeretni a kötött imákat. A szentmise egyre élőbbé vált, hétköznap reggelente is elmentem, ami annál is könnyebb volt, hogy a templom száz méteren belül volt a szolgálati lakásunktól, ahol éltünk. Kezdtem komolyan venni Jézus Krisztus valóságos jelenlétét az oltáriszentségben, és amikor aztán én is meggyógyultam egy szentáldozáskor, már nem volt bennem kétség, nekem ezt az utat kell járnom. Hagyomány és megújulás, hierarchia és karizma, kötött és szabad ima, engedelmesség és szabadság – én mindent egyben és egyszerre akartam! Amit láttam, amit olvastam, amit a szentek ajánlottak, az mind kellett nekem, csak hogy minél közelebb juthassak Istenhez! Ebből következett aztán az is, hogy fiatal, buzgó ám éretlen keresztényként vaskos hibákat is elkövettem, nem nélkülözhettem én sem a jó tanácsot és a bűnbánatot…
Bevezetésem a „szentségimádás misztikájába” a hűség és kitartás próbájával kezdődött. Engedélyt kaptunk, hogy keddenként szentségimádást tarthassunk Kindelmanné Erzsébet asszony halála helyén, egy családi házban. (Akkor még nem állt ott sem a szobor, sem a kápolna, és hiszem, hogy ezek megvalósulását többek között épp a heti szentségimádás alapozta meg.) Éveken keresztül minden kedden el kellett kérnem az Oltáriszentséget, majd ima után visszavinni a templomba…
Ma már mindez történelem – ha nem is „világtörténelem”, de a mi személyes, Istennel megélt történelmünk. Megtapasztalhattuk a szentségimádás alatt a Szentlélek karizmatikus ajándékainak működését is. Gyógyulás, szabadulás, lelki vezetés, sugallatok. Most ide csak a legutolsó sugallatot írom le, amit az eheti keddi (mert a keddi napot hűségesen tartjuk több, mint húsz éve) szentségimádáson kaptam: „A bűnöst a bűnök veszik körül, a szentet pedig irgalom.”
Részlet az idei Szerett Földje Találkozóra megjelenő: A szentségimádás misztikája és gyakorlata című füzetből. (Sipos Gyula)
