Így vigasztalta Loyolai Szent Ignácot Isten
A jezsuita portál írását adjuk közre a rendalapító július 31-i ünnepnapján. Miután Szent Ignác felgyógyult sebesüléséből és elhagyta Loyolát, először Montserratba ment, majd Manresában, a domonkos kolostorban töltött egy rendkívül nehéz, átformáló évet. A szenvedésekkel, kísértésekkel teli időszak után egyszer csak más, vigasztaló módon kezdte megtapasztalni Istent. Így emlékezett erre élete végéhez közeledve A Zarándok elbeszélésében:
27
„Ebben az időben Isten úgy viselkedett vele, mint a tanítómester, aki egy kisfiút oktat. Talán tanulatlansága miatt és mert nehézkes volt az értelme, talán azért, mert nem volt senki, aki tanította volna, talán Istentől kapott szilárd vágya miatt, hogy őt szolgálja: világosan úgy ítélte, és azóta is mindig úgy vélte, hogy Isten így bánt vele. Sőt, azt gondolta, ha ebben kételkedne, megsértené az Isteni Fölséget. Valamivel érthetőbb lesz ez a következő öt pontból.
28
Először. Nagy áhítat élt benne a Szentháromság iránt, ezért minden nap külön imádkozott a három személyhez. És mivel a Szentháromsághoz is imádkozott, eszébe jutott: hogy-hogy négyszer imádkozik a Szentháromsághoz? De ez a gondolat, mint jelentéktelen dolog, alig okozott neki gondot, vagy egyáltalán nem.
Egy nap azután, amikor ugyanannak a kolostornak a lépcsőjén éppen Miasszonyunk imaóráját imádkozta, értelme kezdett felemelkedni, mintha meglátta volna a Szentháromságot egy hangszer három billentyűjének formájában. Annyi könnyel és sírással járt ez, hogy nem tudott uralkodni magán. Amikor aznap reggel részt vett a templomtól induló körmeneten, egy percre sem tudta visszatartani a könnyeit, egészen ebédig. Ebéd után pedig nem tudta megállni, hogy egyfolytában a Szentháromságról ne beszéljen, méghozzá oly sokféle, egészen különböző hasonlattal, oly nagy örömmel és vigasztalással, hogy egész életében megmaradt az élmény, hogy nagy áhítatot érzett, amikor a Szentháromsághoz imádkozott.
29
Másodszor. Egyszer értelmével elképzelte, nagy lelki örömmel, ahogyan Isten megalkotta a világot: úgy tűnt számára, hogy egy fehér dolgot lát, amelyből sugarak indulnak ki, s amelyből Isten létrehozza a fényt. De ezeket a dolgokat nem tudta elmagyarázni, és nem is emlékezett túl jól azokra a lelki felismerésekre, amelyeket Isten ebben az időben itatott a lelkébe.
Harmadszor. Amikor ugyancsak a Manresában, ahol körülbelül egy évet töltött, kezdte őt Isten megvigasztalni és látta a gyümölcsöt, amely azokban a lelkekben termett, akikkel törődött, engedett a szélsőségekből, amelyeket addig magára vállalt. Ettől fogva vágta körmeit és haját. Amikor tehát ebben a helységben tartózkodott, és egy nap éppen az említett kolostor templomában hallgatott misét, az Úr testének felmutatásakor belső szemeivel mintha felülről jövő fehér sugarakat látott volna. És bár ennyi idő elteltével nem tudja jól elmagyarázni, amit mégis világosan látott értelmével, az az, hogy Urunk Jézus Krisztus hogyan volt ott ebben az Oltáriszentségben.
Negyedszer. Imádság közben gyakran és hosszú ideig látta belső szemeivel Krisztus emberi mivoltát. Az alak, amely megjelent neki, olyan volt, mint egy fehér test, sem túl nagy, sem túl kicsi, de tagjait nem tudta kivenni. Manresában igen gyakran látta ezt, ha azt mondanánk, hogy húsz vagy negyven alkalommal, azt sem merné hazugságnak tartani. Látta egyszer akkor is, amikor Jeruzsálemben volt, egyszer pedig útközben, Padova mellett. Miasszonyunkat is látta hasonló alakban, anélkül, hogy ki tudta volna venni a részleteket. Ezek a dolgok, amelyeket látott, erőt adtak neki és egyszer s mindenkorra annyira megerősítették a hitét, hogy gyakran gondolta: ha nem volna a Szentírás, amely megtanítja ezeket a hitbeli dolgokat, ő akkor is el lenne szánva, hogy meghal értük, pusztán amiatt, amit látott.
30
Ötödször. Egyszer ájtatosságból elment egy Manresától valamivel több, mint egy mérföldnyi távolságra álló templomhoz, melyet, azt hiszem, Szent Pálról neveztek el. Az út a folyó mentén halad. Ájtatosan lépkedett ott, és egy pillanatra leült, arccal a mélyben hömpölygő folyó felé fordulva. Amint ott ült, értelmének szemei kezdtek megnyílni. Nem látomást látott, hanem sok mindent megértett és felismert, lelki dolgokat csakúgy, mint a hitre és a tudományra vonatkozókat. Mindezt olyan nagy megvilágosodással, hogy mindent egészen újnak látott. Nem tud külön-külön elmagyarázni minden részletet, amit akkor megértett, bár sok ilyen volt; inkább nagy világosságot kapott értelmében, úgyhogy ha összegyűjti az egész élete során, egészen hatvankét éves koráig Istentől kapott számos segítséget és azt a sok mindent, amit megtanult, még ha mindent egybetesz is, akkor sem kapott annyit, mint ezen egyetlen alkalommal.”
Forrás: Jezsuita.hu; Párbeszédháza.hu, Magyar Kurír
