Mi az a „társadalmi igazságosság”?
Mi a társadalmi igazságosság? – teszi fel a kérdést a Catholic World Report szerzője, Russell Shaw, aki 1969-től 1987-ig volt az amerikai püspöki kar közügyekért felelős titkára. A cikkből kiderül, hogy Benedek pápa szerint elfogadható e kérdésben a sokszínűség és idézi XXIII. János pápát, aki szerint a más véleményen lévő katolikusok tiszteljék és becsüljék egymást...
Az Amerikában sok katolikus által forgatott kiadványok (What Is Social Justice?; Richard McBrien: HarperCollins Encyclopedia of Catholicism, 1995) szerint röviden összefoglalva a „társadalmi igazságosság” nem egyéni cselekedet, hanem közös erőfeszítés és a társadalmi struktúrák megreformálása révén érhető el. Több áttételen keresztül az egyik végső hivatkozási pont a Quadragesimo anno, XI. Piusz 1931-es enciklikája. A kérdés adódik: mit értett XI. Piusz „társadalmi igazságosság”-on (social justice)?
J. Brian Benestad, a University of Scranton tanára szerint a kifejezés először Luigi Taparelli D’Azeglio jezsuita filozófusnak a természeti törvényről írt könyvében bukkan fel, 1840-41-ben. Az elképzelés azonban sokkal régebbi, egészen Aquinói Szent Tamásig megy vissza, aki a jogi igazságosságról beszélt (az angolban: „legal justice”).
Ugyanakkor XI. Piusz társadalmi igazságosság-fogalma Shaw szerint nem teljesen tiszta, habár kaphatunk támpontokat hozzá a Divini Redemptoris enciklikából is (aminek témája az ateista kommunizmus). Ebben azt írja: a társadalmi igazságosság lényegéhez tartozik, hogy minden egyénnek keresnie kell. Tehát XI. Piusz elképzelése szerint a társadalmi igazságosság olyan erény, amely egyéneket és csoportokat is arra késztet, hogy dolgozzanak a közjóért. Itt megemlíti a közjó vonatkozásában a családokat, a szakmákat, a szomszédokat, az önkéntes szerveződéseket, az iskolát, valamint a közjó megvalósulásának „helyi, nemzeti és nemzetközi szintjét”. A társadalmi struktúrák megreformálásának kérdésében elsődleges az erkölcsi megújulás, ami a társadalom újjáépítéséhez is szükséges.
Azaz az a katolikusok körében népszerű elképzelés, hogy a „társadalmi igazságosság” nem egyéni cselekedet, hanem közös erőfeszítés és a társadalmi struktúrák megreformálása révén érhető el, nem teljesen hibás, ám egyoldalú. Ez a nézet ahhoz a rossz hobbesi elképzeléshez vezet, hogy a politikai problémák technikai kérdések, amelyekhez technikai jellegű megoldások szükségesek. Leo Strauss ismert konzervatív gondolkodó ezzel kapcsolatban megjegyezte: e nézet szerint nincs az emberben gonosz, amelyet ne lehetne kontrollálni, nem isteni kegyelemre, erkölcsre és nevelésre van szükségünk, hanem intézményekre.
XI. Piusz Leo Strausszal egyetértésben viszont úgy látja: nincs társadalmi igazságosság anélkül, hogy erényre nevelnék a polgárokat, amelyeket ők gyakorolnak. Az amerikai katolikusok körében divatos elgondolások és az amerikai püspöki kar állásfoglalásainak elemzése közben a szerző megjegyzi: könnyű rámutatni arra, mit nem volna szabad tenni, de hogy mit kellene tenni – például a szegénység enyhítése vagy a béke érdekében –, azzal kapcsolatban mindig többféle megoldás, nézet létezik.
Shaw a kilencvenes években végrehajtott szociális reformot hozza fel példának, amelyben a konzervatívok azzal érveltek, hogy az addigi rendszer a függés kultúráját hozta létre, és gyakorlatilag a munkanélküliségben való megmaradást ösztönözte, ezért támogatták a reformot. A vallási vezetők, köztük katolikusok is, azonban azzal utasították el ezt, hogy a reform a szegények ellenére van. Azóta bebizonyosodott, hogy a reform megfelelő volt, és azóta is példaértékűnek tartják.
Shaw végül XVI. Benedeket idézi, aki idén májusban rámutatott: legitim az a pluralizmus, amely a katolikusok közt van azzal kapcsolatban, hogy milyen módon kellene a gyakorlatba átültetni az egyház szociális tanítását. XXIII. János pedig ezzel kapcsolatban annyit mondott, hogy a más véleményen lévő katolikusok tiszteljék és becsüljék egymást – írja a Catholic World Reportban Russel Shaw.
Magyar Kurír
(szg)
