Ferenc pápa exkluzív interjúja: A nyugati kereszténység is megújulhat!

Abból az alkalomból, hogy Szent XXIII. János pápa földi maradványait Rómából Bergamóba szállították, a Szentatya exkluzív interjút adott a L’Eco di Bergamo című napilapnak, amelyben több aktuális kérdést is érintett.

A Ferenc pápával készített interjú teljes fordítását közreadjuk.

Hisz, tényleg hisz küldetésében, a rábízott nagy feladatban, a Katolikus Egyház megreformálásának feladatában. Ez rögtön látható derűs, nyugodt, ugyanakkor határozott tekintetéből. „In hoc signo vinces” [E jelben győzni fogsz] mondaná az ember őt látva, parafrazeálva a Konstantin császárnak tulajdonított szavakat, aki megtérése után Krisztus keresztjét választotta megbízható győzelmi zászlóul. Ugyanezt teszi Bergoglio, János pápa jelében, ugyanis mindkettejüket az a feszület inspirálta, amelyet mindketten ott tartanak (és mindig ott tartottak) ágyuk lábánál, és amely felé állandóan kiapadhatatlan bizalommal fordultak.

„Tegnap reggel üdvözöltem a Szent Péter-bazilika sekrestyéjében – mondja Ferenc pápa a bergamói pápára utalva –, még a feszület előtt, azt mindig »átölelve«. El tudom képzelni, mennyire örültök, hogy egy kicsit újra veletek lehet, azon a földön, amelyet mindig nagyon szeretett…” XXIII. János pápa utóda, aki „a világ végéről jött” (amint ő maga mondta megválasztásakor, öt évvel ezelőtt, március 13-án), osztozik az ő békét és testvériséget árasztó nagy lelkiségében. Pápaságuknak ez a két közös kulcsszava.

– Bergamo és a bergamóiak hálásak Önnek, amiért engedélyezte XXIII. János pápa [földi maradványainak] hazatérését. Szentatya, Ön milyen jelentést tulajdonít ennek a „peregrinatio”-nak [zarándoklatnak]?

– Már megírtam egy négy évvel ezelőtti, április 25-én kelt, az Ön újságjára bízott üzenetben – ennek az újságnak Angelo Giuseppe Roncalli megbecsült munkatársa volt –, hogy tudom, mennyire szeretik a bergamóiak János pápát, és mennyire szerette ő szülőföldjét. Azt is tudom, hogy pápává választása óta Bergamónak és Sotto il Monténak a neve mennyire ismerőssé vált az emberek számára szerte a világon. Sok családnak, még ma is, és nem csak Olaszországban, hanem az egész világon, van képe a „jó pápáról”, ahogyan általában nevezik. Ezért válaszoltam igennel arra a kérésre, hogy visszatérhessen, természetesen időlegesen, gyökereinek földjére, oda, ahol gyermek- és kamaszkorát élte, a családjával, mielőtt a szeminárium vált volna családjává hivatása megszületése után. Azt hiszem, igazi ajándék és jó alkalom lehet ez a hívő élet új lendületvételéhez… Szeretnék osztozni a bergamóiak örömében, de a zarándokokéban is, akik elmennek János pápa szülővárosába, mely már égre nyitott szentéllyé vált. Ebben az örömben azonban kivált az öregekkel, a szegényekkel, a betegekkel szeretnék osztozni, akik sosem jöhettek el Rómába, hogy imádkozzanak a Szent Péter-bazilikában található koporsójánál. Azt kívánom – és kérem, értsék jól –, hogy ne csak látni akarják az ő testét az üvegkoporsóban, hanem főleg azt akarják érezni, hogy ő nézi őket, érezzék magukat megszólítva általa: ő ugyanis arra hív téged, hogy azt nézd, ami valóban számít, vagyis – amint életének utolsó időszakában mondta – a Megfeszítettet, akit ágyával szemben helyezett el, akihez ő beszélt, és akit hallgatott, akire nézett, és akitől nézve érezte magát. Én is nézem a feszületet az ágyamból, ahogyan Buenos Airesben is tettem: ott nagyszüleim feszülete függött előttem…”

– Négy évvel ezelőtt, április 27-én, Wojtyła pápa és XXIII. János pápa szentté avatásán Ön azt hangsúlyozta, hogy „volt bátorságuk Jézus sebeit nézni, az ő sebes kezeit és átszúrt oldalát megérinteni. Nem szégyellték Krisztus testét.” Mit jelent „nem szégyellni Krisztus testét”?

– A kereszténység nem egy követendő eszmény, nem egy elfogadandó filozófia vagy alkalmazandó erkölcs, hanem mindenekelőtt találkozás Jézus Krisztussal, aki testvéreinek és nővéreinek testében ismerteti fel velünk jelenlétét. A Szentírás folyamatosan a legalizmus és a külsőség felülmúlására hív, hogy az evangélium szívéhez vezessen minket: „Valahányszor ezeket tettétek akár csak eggyel is legkisebb testvéreim közül, velem tettétek.” A testvér teste Krisztus teste, aki itt és most megmutatkozik előttem! Menni kell megtörni a kenyeret az éhezőkkel, gondozni a betegeket, az öregeket, azokat, akik semmit sem tudnak viszonzásul adni, de szó szerint semmit…”

– XXIII. János pápának van-e olyan elgondolása, amely ma is inspiráló forrás Ön számára, vagy valamilyen tanítása, amely fontos Ön számára?

– Angelo Giuseppe Roncalli élete már jóval pápává választása előtt tele volt a szegények és a betegek testéhez való közelség ilyesfajta gesztusaival… Már az első világháború alatt, amikor [tábori] lelkész volt, aztán Bulgáriában, Törökországban, Görögországban, Franciaországban, és amikor visszatért Olaszországba a távol töltött hosszú idő után… Nem tett különbséget ortodoxok és katolikusok között, kész volt kockázatot is vállalni az üldözés elől menekülő zsidókért, párbeszédet folytatni mindenkivel… Mit találok János pápában, amit közel érzek magamhoz, ami inspirációt jelent számomra? Kevéssel halála előtt elárulta, hogy papságának titka, miként említettem már, a hálószobájában található megfeszített Krisztusban volt, akihez beszélt, és aki beszélt hozzá, azokban a kitárt karokban, melyek arra emlékeztették, hogy ő mindenkiért meghalt, hogy az ő szeretete, irgalma, bocsánata senkit sem vet el… Ebben közel érzem magamhoz. Olyan ember, olyan szent volt ő, aki nem ismerte az ellenség szót, akinek nem tetszettek olyan szavak, mint „keresztes háború” vagy „térítés”, aki inkább mindig azt kereste, ami összeköt, aki bízott Istenben és az ő képére teremtett emberben, aki tudatában volt annak, hogy az Egyháznak az embert mint olyat és nem csak a katolikusokat kell szolgálnia, hogy az Egyháznak mindenekelőtt és mindenhol az emberi személy jogait és nem csak a katolikus Egyház jogait kell védelmeznie; tudatában volt annak, hogy a pápának hidakat kell építenie…

– Több mint fél évszázaddal ezelőtt a L’Eco di Bergamo alapításának száznyolcvanadik évfordulójára küldött gratulációjában XXIII. János pápa a katolikus sajtónak az igazság védelmezésében, az igazi emberi és szociális értékek előmozdításában játszott szerepét hangsúlyozta. Ön is, amikor az újságírókhoz fordult, többször is utalt hasonló feladatokra. Manapság azonban az, ha valaki tisztességes és tiszteletben tartja az igazságot s az emberi méltóságot, úgy tűnik, csak kevesek várakozásainak és érdekeinek felel meg. Mi az oka a társadalom ilyetén eldurvulásának? Milyen út vezethetne a méltányosság és igazságosság visszaállításához?

– A társadalom eldurvulásának számos oka van. De ebben az összefüggésben is a személyek azok – az igazsággal együtt –, akikre néznünk kell: akár jóban, akár rosszban. Ugyanis – miként azt a tömegkommunikáció világnapjára küldött mostani üzenetemben írtam – mindig az ember az, aki a maga szabad felelősségével a szavakat, a kommunikációt a megértésnek és a találkozásnak, vagy a szembenállásnak és a testvérgyilkosságnak a helyévé tudja tenni. Előfordul, hogy ha valaki a maga gőgös önzését követi, akkor tájékoztató képességét is rosszra használja, becsaphatja, álnok, hazug módon manipulálhatja az olvasót. Az Egyházban is előfordulhat, amikor nem a közösségi, hanem a vállalati logikát követjük, hogy valóságos háborús stratégiát alkalmaznak valaki ellen a hatalomért, mely egyszer gazdasági fogalmakban, máskor pozíciókban fejeződik ki. Bárhogyan legyen is, mindig a személyek hitelrontásának logikájáról van szó… Ezért épp a személyek jelentik az ellenanyagot a hamisságok ellen, és nem a stratégiák… Olyan személyekre gondolok, akik készek meghallgatni másokat, vállalják a másik megértésének és a párbeszédnek a fáradságát, akiknek a szívében nincs megosztottság és neheztelés, akik felelősen tudják használni a médiát, széles látókörűek és képesek nagy összefüggésekben gondolkodni. Bár tudom, ez nem könnyű, mert mindig van, aki hátrafelé s nem előre tekint, mint azok a pásztorok, akik félnek szembenézni az Egyház előtt álló új kihívásokkal, akiket János pápa „vészprófétának” nevezett.

– XXIII. János pápának kulcsszerepe volt az 1962-es kubai rakétaválságban: hozzájárult a béke megszilárdításához és a háború elkerüléséhez. Ma azonban sokkal több háború zajlik, mint akkor, úgyhogy – amint Ön többször mondta – „egy darabokban zajló harmadik világháborúról” beszélhetünk. Szentatya, Önt aggasztja a világ mai állapota? Hiszen a nagy világhatalmak új politikai helyezkedései elmozdították a planetáris egyensúlyokat.

– Igen, több mint fél évszázada, amikor a világ egy nukleáris válság küszöbén állt, és az Egyház a II. vatikáni zsinat megkezdéséhez készülődött, XXIII. János felhívással fordult az akkori nagyhatalmakhoz, de ez egyúttal – és talán főleg – a mennyhez intézett könyörgés volt. És meghallgattatott. Azokban a napokban született meg a „Pacem in terris” gondolata. Ez a minden jóakaratú embernek szánt enciklika a béke melletti állandó elköteleződésre tett javaslat. Ahogyan később VI. Pál és II. János Pál is kiválóan megértették ezt. Igaz, hogy ma több háború zajlik, mint akkor, azért is, mert a média azonnal képekkel tárja szemünk elé a világ sok részéből. Az is igaz, hogy fegyverekkel folyik a harc, de kevésbé látható, mindig erőszakot alkalmazó módokon is, Roncalli pápa szavai azonban ma is érvényesek. Nyilvánvaló, hogy aggaszt az egyensúlyok felborulása, amely mindig az emberek és a természeti erőforrások esztelen kizsákmányolásához kötődik. Az Egyház igazi feladata azonban nem az, hogy leváltassa a kormányokat, hanem hogy az evangélium logikáját bejuttassa a kormányon lévők gondolkodásába és cselekvésébe. Azt is meg kell érteni, hogy a béke nem azonos a háború puszta hiányával, hanem a személyek és a népek átfogó fejlődéséhez kapcsolódik; meg kell érteni, hogy a társadalmi csoportokért és az államért végzett munkának igazságosságon és szolidaritáson alapuló viszonyok megélésére kell irányulnia, s ezek nem maradhatnak üres szavak. A „Pacem in terris” enciklikában János pápa épp erre emlékeztetett minket, arra tudniillik, hogy nincs harmonikus együttélés, nincs igazi rend, ha nem dolgozunk egy igazságosabb és szolidárisabb társadalomért. Ez pedig mindenkitől megkívánja az önzés, az individualizmus, a csoportérdek minden formájának legyőzését, minden szinten.

– Amikor Wojtyła pápa 1981. április 26-án meglátogatta Bergamót, először a fiatalokkal, a „világ tavaszával” találkozott. A lengyel pápa arra hívta őket, hogy fedezzék fel „azt az erkölcsi igyekezetet, amely nagyra becsüli az élet igazi értékeit, és lehetővé teszi azokat a mindennapi életben”, továbbá arra buzdította őket, hogy „váltsák valóra álmaikat”. Ön is gyakran megemlíti a fiatalokat – az adósságot, amellyel a mai társadalom tartozik nekik –, és azt kéri, hogy biztosítsunk nekik „lehetőséget a valódi beilleszkedésre, mert szép lassan peremre szorítottuk őket”, és ők kénytelenek „kivándorolni vagy nem létező munkahelyek után koldulni”. Számukra, akiknek a következő püspöki szinódust kívánta szentelni, Ön „valódi inklúziót” kér, „amely méltó, szabad, kreatív, részvételt biztosító és szolidáris munkát ad”. Hogyan lehet biztosítani mindezt?

– Világosan elmondtam: a fiatalok munkanélkülisége társadalmi bűn, a társadalom a felelős érte. Az Egyház azt teszi, ami telik tőle, sok egyházmegyében a munkahelyi pasztorációs hivatalban tudják, hogy ez elsődleges fontosságú. Nem új keletű odafigyelésről van szó, amint az Egyház társadalmi tanításának hosszú útja során született útmutatások sem azok. Lehet-e többet tenni? Biztosan. És kell is. A társadalomnak szüksége van a fiatalokra, ahogy az Egyháznak is, ezért is döntöttünk egy fiatalokról szóló szinódus mellett. De tudnunk kell, hogy nem létezik általában vett, „elvont” ifjúság, hanem fiatalok léteznek, mindegyik a maga saját történetével. Ők azok a fiatalok, akikhez az Egyház közeledni szeretne, hogy visszaadja nekik az evangélium iránti lelkesedést. A szinódusnak egy nagy egyházi meghallgatás-gyakorlatnak kell lennie: meg kell hallgatnunk a fiataloktól történeteiket. Hogy azt is megértsük, miként kell Egyházként megújulnunk a mellettük állásban, anélkül, hogy úgy tennénk, mintha nemzedékről nemzedékre nem változott volna semmi… Erről a témáról János pápa élete is sokat mondhat nekünk: fiatal katonákkal foglalkozott… Néhányan – az első világháborúban –, nem katolikusok is, a karjai között haltak meg, amikor lelkész volt. Később gyönyörű oldalakat írt erről. Azután, rögtön utána, ő maga vezetett egy tanulóknak létrehozott házat három évig, az Olaszországban létrehozott házak egyikét. Az Egy lélek naplója című könyvében van egy mondat, amely – igaz, hogy korának nyelvén, de – mindent elmond: „Minden fiatalt anyaként fogok szeretni, de mindig az Úrban, és azzal a szándékkal, hogy bennük méltó fiakat készítsek fel az Egyháznak.”

– János pápa jegyében a bergamói egyházmegye sok missziót nyitott a világban. A legjelentősebbek között vannak a bolíviaiak, a „Ciudad del Niño” [Gyermek Városa], aztán a kubai, amelyet 1999-ben nyitottak a Karib-térségben, az első a castrói forradalom után. Mondhatjuk-e, hogy a missziók szerepe ma még fontosabb, mint a múltban?

– Az Egyház lényegénél fogva misszionárius. Ki kell lépnie, hogy tanúságot tegyen az evangélium varázsáról, ha nem akar az önmaga körül forgás betegségébe esni. Igen, evangelizáló. Az volt tegnap, az ma, és az lesz holnap is. Jó, ha az egyházmegyék kiszélesítik látókörüket, és áldozatokat is vállalva megélik ezt az exodust, hogy elérjék az evangéliumra szoruló perifériákat. A perifériák azonban egyre kevésbé jelentenek földrajzi fogalmat, és egyre inkább egzisztenciális fogalmat jelentenek. Maga a misszió pedig egészen más, mint egy vallási ideológia terjesztése, és nem is – miként mondtam – egy magasztos erkölcsi javaslat, amilyet sok más mozgalom is képes megalkotni a világban. Az Egyház misszióján keresztül Jézus Krisztus az, aki folytatja evangelizálását. Az evangélium hirdetése által Jézus mindig újfent kortársunkká válik. Ezért kell mindannyiunknak elindulnunk kifelé, és el kell érnünk a nélkülözés, a szenvedés, a tudatlanság, a bűn perifériáit, mint misszionárius tanítványok, hogy gondjainkba vegyük azokat, akik még nem ismerik az evangélium jó hírét. Ez az üzenet szíve közepe, nem pedig hűvös, vitatható módszerekkel másokba sulykolt igazságok vagy tanok, hanem az evangélium tiszta illata. És nem térítéssel, hanem tanúságtétellel kell dolgoznunk… Leereszkedve azok közé a valóságok közé, amelyek között az emberek élnek. Lemondva arról, amit magunkkal vittünk ahelyett, hogy előhozakodnánk velük. Ma át kell gondolnunk a pasztorális munka módszereit, amelyek adott esetben megkövetelik, hogy elhagyjuk a „mindig is így csináltuk” kényelmes pasztorális kritériumát, és újragondoljuk együttesen az evangelizálás céljait, struktúráit, stílusát és módszereit, a missziós intézmények közötti koordinálást. Olyan dolgokat, amelyekről felfedeztem, hogy papként a Propaganda Fidénél Angelo Roncalli is megfontolandó gondolatokat fogalmazott meg… Azt se felejtsük el, hogy ő épp a PIME [Külföldi Missziók Pápai Intézete] misszionáriusaira bízta szülőházát, és annak közelében egy szemináriumot akart. Azt mondják, hogy mára már bezárt, de menedékkérőket befogad, ami vigaszomra szolgál.

– Bergamo az első olasz tartományok között van a bevándorlók befogadása terén, ismételten tanúságot téve nagylelkűségéről. De a mi tartományunkban is az a helyzet, hogy a bevándorlás jelenségét egyre kevésbé tolerálják és egyre jobban ellenzik az emberek. Mi az igazi befogadás titka? A politika – a nemzetközit is beleértve – megfelelően néz szembe a problémával? Mi a véleménye a falakról, amelyeket emelnek – vagy emelni akarnak – a világ több pontján?

– Igazi befogadás csak az lehet, amely teljesen érdekmentes, amely áldozattal jár. A nemzetközi helyzet összetett, tudjuk, mindenesetre meggyőződésem, hogy falakat félelemből emelnek, hogy ne lássák a testvér szenvedését, mely zavarhatná őket, azért emelnek falakat, hogy megvédjék azt, amit inkább meg kellene osztaniuk. Ha falat emelünk, azzal bezárjuk saját szívünket, lepecsételjük azt, mint egy sírt. Nem csak nagylelkűség kérdése ez, nem is csak szolidaritásé. Itt még sok munkát kell elvégezni, egy új kultúrát, új mentalitást kell kialakítani. Rá kell nevelni az új nemzedékeket, hogy egyetlen emberi családban, egy határok nélküli közösségben gondolkodjanak.

– Bár jelentős gazdasági válság sújtotta, Bergamo gazdag tartomány marad sok más olasz térséghez képest. A munka kultúrájának mély gyökerei vannak a bergamóiak életében, ez azonban nem igaz mindenhol. Ön azt mondta, hogy a mai gazdaság öl, és hogy a mostani kapitalista modellt újra kell gondolni, a mindannyiunk által meghozandó mindennapi kis döntésekből kiindulva, javainkat szolidáris döntésekre használva, gondot viselve a teremtett világra és számot vetve a mellettünk élő családok szegénységével. Ez valóban lehetséges modell?

– Ez a cél, nem egy modell. Ha hiszünk benne. Mindenekelőtt méltóságról szóló kérdés. A munka igazi kultúrája nemcsak termelési képességet jelent, hanem fenntartható fogyasztási modellekhez való kapcsolódási képességet is. Kiárusítjuk a munkát a fogyasztásnak? Már mondtam: ily módon – a munkával együtt – testvérfogalmait is kiárusítjuk: a méltóságot, a tiszteletet, a becsületet és a szabadságot.

– Ma a keresztények nincsenek divatban, vagy kevés keresztény van, és nyugati bölcsőjében erősen meg van pecsételve a kereszténység sorsa. A dolgok ilyen állása mellett, ha már nem a megfáradt és öreg Európában, akkor a világ mely térségeiben lesz képes a kereszténység megtermékenyíteni a kultúrát és a világot?

– Amikor a kereszténység jövőjére kérdezünk nyugaton, nyilvánvalóan több mindent találunk, ami nyugtalanságra és nem reményre ad okot, de azt is megértjük, hogy nincs többé értelme annak, hogy a kereszténységet feltétlenül a nyugati kultúrával azonosítsuk. Az úgynevezett posztmodern állapot, a Nyugat útjának utolsó vagy majdnem utolsó állomása egy hajótöréssel végződött út képét juttatja eszünkbe, maguknak tutajt építeni szándékozó hajótöröttekkel. A kérdés, melyet felteszek magamnak, a következő: a kereszténységnek megvan-e magában az ereje ahhoz, hogy újjászülessen evangéliumi természetében, a megfeszített és értünk feltámadt Krisztus jó hírére alapozva? Nyilvánvaló, hogy igen. És ha megnézzük, mit tanít nekünk a történelem, beleértve az európai történelmet is, láthatjuk, hogy tragikusabb időszakok is voltak már, amikor megszólaltak az igazságért, az értelmességért szenvedélyesen küzdő tanúk, próféták hangjai, amelyek egyértelműen korunk hajtótöröttei számára is hasznos iránytűk. Igen, azt hiszem, nem tévednek azok a gondolkodók és teológusok, akik szerint a jövő kereszténysége vagy konkrétabban katolikus, egyetemes, összegyházi, a kultúrákat, Afrikát, Ázsiát, Dél-Amerikát tiszteletben tartó lesz, vagy pedig az evangélium felkínálása és a világ üdvössége szempontjából jelentéktelenségbe süllyed. Azt hiszem, nem tévednek, amikor azt mondják, hogy mindinkább a szeretet primátusának, az igazságosságért és a békéért folytatott küzdelemnek kell érvényesülnie benne, vagy pedig nem lesz.

– Sokan egyenlőségjelet tesznek terrorizmus és iszlám közé, olyannyira, hogy sokan már minden vallási megnyilvánulási forma plauzibilitását megkérdőjelezik, mert tout court fundamentalistának mondják. Mi a vallások szerepe?

– A jövőben is sokan egyenlőségjelet tesznek majd, de ez hazugság és ostobaság. Azt hiszem, már sokszor elmondtam ezt. A vallások szerepe? Meglátásom szerint legfontosabb szerepük a találkozás kultúrájának előmozdítása, valamint egy olyan igazi nevelés elősegítése, amely a teremtett világról való felelős gondoskodás magatartásformáinak a kialakítására irányul. E téren Szent XXIII. János valóban nagyszerű példát adott, értékes örökséget hagyott ránk, amelyből ma is meríthetünk.

Az interjút készítette: Alberto Ceresoli

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: L’Eco di Bergamo, 2018. május 24., 4–7. oldal.

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír