A szentségimádás misztikája – 6. rész
Csendességben
„Légy csendben, és várj az Úrra!”(Zsolt 37, 7) – tanít minket a zsoltáros (egy másik fordítás szerint: Nyugodj meg az Úrban és remélj benne!) . Jeremiás hasonlóan fogalmaz: „Jó csendben várni az Úr szabadítására” (Jer. siralm. 3, 26). Ebben a zajos és mindenféle érzékszervi ingerrel túlterhelt világban különösen fontossá válnak a csend és elmélyedés pillanatai. Nem mindegy azonban, hogy mit értünk csend alatt és hogyan válik ez imaéletünk részéve, (kiemelten most a szentségimádás ideje alatt).
A csend ugyanis nem a külső zajok hiányát jelenti. Attól ugyanis, hogy körülöttünk csend van, bennünk még óriási zaj lehet - belső párbeszédeink, indulataink folyamatosan foglalkoztathatnak minket - ezért a csendesség a lelkünk, a belső világunk elcsendesedését jelenti. De hogyan lehet elérni a belső csendességet (akár a zajos világban is)?
A keleti misztika először koncentrációs gyakorlatokat ajánl, aminek ugyan lehet némi haszna, végül mégis tévútra vezet. Például azt ajánlják, hogy összpontosítsuk figyelmünket egy gyertya fényére, kizárva minden más gondolatot, érzést. S valóban, mi is hasonlóan fordíthatjuk figyelmünket az Oltáriszentségben jelen lévő Úr Jézus Krisztusra. De már itt is látszik a hatalmas különbség! A keleti misztika egy tárgyra koncentrál teljes erőfeszítéssel, hogy végül eljusson a teljes tárgynélküliségig, míg a keresztény imádkozó ember egy személyre, Jézus Krisztusra fordítja figyelmét, hogy végül egészen elteljen vele. Ennek következtében a keresztény imaéletben az érzékek „megzabolázása” (és elnyugvása) nem pusztán (egyébként is kudarcos) emberi erőfeszítés eredménye, hanem Isten kegyelmi ajándéka. Helytelenül járunk el tehát, ha pusztán a belső csend elérésére akarunk koncentrálni, mint célra – hogy aztán abban majd valami titokzatos módon megszólaljon az Úr -, mert épp az ellenkezőjét érjük el: görcsösséget és megkukultságot. Belső világunkat úgy csendesítjük el – már amennyiben ez nekünk lehetséges -, hogy belső érzékeinket Isten felé fordítjuk, imában, szeretetben, örömben, és hagyjuk, hogy magában az imában, az ima által Istenben csöndesedjünk el, személyiségünk természetes módján. „Hát szívem örvend, nyelvem énekel, és testem is békében nyugszik el.” (ApCsel 2, 26) Hasonlatképp: ahogy egy dolgos nap után lefekszünk és elalszunk, úgy „alszanak el” belső képességeink az imádság után Istenben. (Ez is tovább vezethet minket a szemlélődéshez, hasonlóképp, mint az elmélkedő ima után – erről már ott írtam, itt nem ismétlem újra.)
Nem szabad erőlködnünk, hogy a csendességben kapjunk valamit – egy üzenetet, egy érzelmet, ihletést, gondolatot, tanácsot -, ez ugyanis nem a mi dolgunk, ráadásul azzal a veszéllyel jár, hogy végül mi kreálunk magunknak valami üzenetet, amit aztán Istentől jövőnek gondolunk, önmagunkat is félrevezetve. (Különben csodálatos beszélgetéseket tudunk folytatni önmagunkkal, s a „felettes énünk” mindig kész arra, hogy isteni szerepben feltűnve jó tanácsokat osztogasson nekünk – kár lenne beleragadni ebbe a csapdába.) Isten akkor is megajándékoz minket Önmagával, ha ennek épp semmi hatását nem érezzük magunkon. (Lélek a lélekkel, a testi érzékek kikerülésével, közvetlen módon.) Ha pedig kapunk valami sugallatot, érzelmet, az nem „kívülről” fog betörni az életünkbe, (mintha Isten diktálna nekünk), hanem épp ellenkezőleg, belülről tör fel, jön elő, mint gondolati sugallat vagy érzelem, stb.
A csendesség belső megtartását sem kell erőltetni (a külső csend megtartása mellett természetesen, ha pl. épp csendes szentségimádáson veszünk részt). Ha „felébredtünk”, nyugodtan folytathatjuk belső imával, énekkel, dicsőítéssel, lelki olvasmánnyal – így táplálva lelkünket változatos módon, de mindig Isten jelenlétében maradva.
Részlet Sípos (S) Gyula: A szentségimádás misztikája című írásából
