A cigányság jelene és jövője a segítő szemével
Régebben azt gondoltam, hogy a cigányság a segítők támogatásával úgy családilag mint egyénileg előbbre jut, a nyomor enyhül, a gyerekek és szülők rendszerezettebb életet tudnak élni, hisz számíthatnak valakire vagy valakikre. Közösen lehet tervezni a jövőt, kiszámíthatóbbá tenni a holnapot. A rendszerváltozással, 1990-ben mindannyian nagy reménységgel voltunk telve a magunk életében és a hátrányos helyzetűek életében.
Én magam nagy lendülettel dolgoztam minden olyan dologban, ami jobbá teheti az elmúlt igazságtalan világot. Ma már, negyed évszázaddal később nagyon lesújtó és a korábbitól sokkal igazságtalanabb, nyomorúságos életekkel találkozom a cigányság körében.
Az eltelt 25 évben a cigány apáknak nem volt munkájuk, a gyerekek azt látták, hogy csak nekik kell reggel elmenni iskolába, a szülők maradnak otthon. A megélhetés esetleges jövedelmekből esetleges, vagy csak a segélyből volt lehetséges.
Az elmúlt kádári rendszerben muszáj volt dolgozni – éppen ezért havonta volt egy biztos bevétel – én ebben az időben már aktívan dolgoztam és nem volt ilyen ellenséges hozzáállás a cigánysághoz. Voltak akik lakást kaptak, akik rendesen dolgoztak, azokat megbecsülték, még hitelt is kaphattak, ha építeni akartak egy kis házat, néha nagyobbat is. Az iskolákban nem volt szegregáció.
Az 1990-es évektől folyamatosan segítő szolgálatban dolgoztam, végig tudtam kísérni a cigányság lecsúszását, identitás vesztését, a munkából való kiesését, reménytelenségét
Nem számíthattak szociális támogatásra, hisz a támogató rendszerek nem az eltérő etnikumhoz voltak kitalálva.
Emlékszem, hogy amikor egy roma ember a helyi önkormányzatnál segítséget kérni jött, nem értették meg egymást a hivatali dolgozóval, le kellett fordítanom, mi is az igazi probléma és hogy lehetne megoldani..
Néhányan – már szabadon –, lelkiismereti indíttatásból elkezdtünk családokhoz járni, segíteni a nehéz helyzetekben minden módon, lelki programokba vontuk be őket és minden más lehetőségbe, amit erőnkhöz mérten tudtunk tenni.
Ez úgy látszott, jól ment évekig, de aztán, hogy társadalmi helyzetük nem változott, sőt romlott – munkahely, lakásprobléma, hátrányok –, elvesztették a küzdés képességét, a mindenáron való dolgozni akarást, minden egyre távolabbra került. Ma már kevesen vannak - bár munkalehetőség már lenne - akik kitartóan keresnek munkát és ki is tartanak.
Segítésük sok nehézséggel járt. Lassanként nagy teherként nehezedett ránk az a nyomor, amiben a családok élnek. A gyerekek jövője kellett, hogy elsődleges legyen, mert nem lehet, hogy azt kövessék amiben a szülők jelenleg vannak.
Istennek mindig van egy terve, hogy jobbá tegye, ami elveszettnek látszik, különösen a gyerekek nagyon fontosak. Érden Hankovszky Béla atya régóta forgatta a fejében és gondolkodtunk közösen azon, hogy tanodát kellene csinálni, ahol a felzárkóztatás, tehetség kibontakoztatás előbbre vihetné a jövőben felnőtté váló cigányokat.
A szándék Istentől való, mert elküldte azt az embert, aki ehhez az anyagi lehetőséget biztosítja. Kérjük is imáinkban, hogy áldja meg az Úr és legyen lehetősége sokáig támogatni ezt a programot.
Az emberek szeretnek jót tenni, mert máris sok önkéntes jelentkezett oktatni, szabadidős programot szervezni, idejét, tudását áldozva a gyerekekért.
Természetesen ez egy hosszú folyamat, aminek eredménye nem holnap van, de ezt a lesüllyedt állapotot valahol meg kellene állítani.
Az országban közel 300 tanoda nyílt, mert ezt sokan felismerték. Nagyon súlyos probléma, hogy a kormány az erre irányuló pályázati pénzeket azoktól vonta meg, akik már bizonyítottak, erejüket felülmúlva.
A jelenlegi iskolarendszer még azoknak is nehéz - a pedagógusokról nem is beszélve –, akik nem hátrányos helyzetűek.
A cigányok közöttünk élnek. Mi, magunkat kereszténynek vallók nem lehetünk rasszisták, nem zárhatjuk ki az esélyteleneket, mert a mi kis összkomfortos életünkben elhájasodhat a szívünk. figyelnünk, hogy el tudjunk számolni egykor arról mit tettünk a legkisebbekért.
Tarnóczi Mária
