Utam a cigányság felé és közöttük
Tarnóczi Marika vallomása életéről és munkájáról:
Gyermekkoromat Ercsiben egy cigány család szomszédságában éltem le, egy drótkerítés választott el bennünket. Az öreg cigány - akit Tollasnak hívtak, egyébként Lakatos volt a neve – állandóan feküdt és, ha kijött az udvarra a hajából kiálltak a tollpihék, ezért is hívták tollasnak.
Valaha zenélésből élt, de nagyon lezüllött semmit sem csinált egész nap csak feküdt.
A felesége vállalt itt-ott alkalmi munkát, piacozott, házalt tollal kereskedett, ő tartotta el a négy gyereket. A négy gyerekből egy volt a fiú három lány. A lányok rendesek, dolgosak, tiszták voltak, kivéve, hogy az egyik lány kötekedő volt, az anyukámat az utcán meg is támadta – eltörte a söprűt rajta - vele nem lehetett békességben élni. De nem lehetett az egyetlen fiúval sem, aki alkoholista lett, üldözte, verte a feleségét, gyerekeit.
Ercsiben sok cigány volt/van az osztálytársaim is azok voltak, de nem volt semmi probléma közöttünk, természetes volt, hogy mellettem, vagy mögöttem ültek, a szünetben együtt játszottunk.
Ma ez az iskola - az egyetlen iskola – szegregálódott - Százhalombattára viszik naponta a gyerekeket.
Negyven év múlva találkoztam az egyik szomszédbeli unokával, akinek három gyerekéből diplomás, főiskolát végzett munkahellyel rendelkező felnőttek lettek.
A részeges szomszédom gyerekei nehezen élő tipikus cigány sorsúak nem tudtak többre jutni.
Azért tartottam fontosnak életem gyermekkori tapasztalatát felidézni, mert szerettem volna jelét adni annak, hogy akár lehettem volna ellenséges is a cigánysággal, de a későbbi találkozásomat nem befolyásolta a múlt.
Az életünk része volt, hogy szegények és kevésbé szegények egymás mellette éltünk, nem volt ítélet bennünk cigány és nem cigány között.
Sok-sok év múlva a nyolcvanas évek végén az egyik barátom - aki sajnos már nem él -, a Betesda kórház igazgatója volt, ő alapította az érdi családsegítőt, úgy gondolta, hogy én legyek a családsegítő vezetője. Keresztény emberek voltunk mindketten, a szegénység, a segítő attitűd közel állt hozzánk. Elvállaltam.
Így a segítő szakmában 1990-ben a cigánysággal ismét találkoztam, merthogy a rendszerváltás nagy vesztesei ők voltak.
Akkoriban néhány száz forinttal helyben tudtunk segíteni gyógyszerkiváltásban, élelem, pelenka vásárlásban.
Nem volt könnyű a gondozásban a pénz lehetősége, de ma is látom, milyen fontos az azonnali segítés, ami ma egyáltalán nincs. Ma ugyanezt teszem magánemberként, mások segítő jóindulatát, adományozó készségét felhasználva, akik megbíznak bennem és amit ők nem tudnak megtenni, megteszik rajtam keresztül.
Már nyugdíjas vagyok, minden eszköznek híján, mint ami államigazgatás szintjén lehetséges volt, az most nincs, látom az emberek segítő szándékát, szívesen segítenek a szegényeknek, nemzetiségre tekintet nélkül. Sajnálom, hogy közben társadalmi szinten gyűlöletkeltés, kirekesztés folyik.
A családok egész életével vagyok/vagyunk kapcsolatban, miden probléma terítékre kerül nem csak a pénz hiánya, hanem a gyerekekkel kapcsolatos probléma, munkahely hiánya, testvér-viszony stb.
Családsegítős időmben előfordult, a habitusukra jellemzően, hogy a váróban összevesztek, akkor mondtam, odakint rendezzék ügyeiket egymássál, ha végeztek, folytatjuk a munkát – értették, megnyugodva visszajöttek.
Sokszor hallom, hogy félnek ezektől az indulatos cigány emberektől - pedig csak más a kommunikációjuk, az érzelmi beállításuk erősebb - én sohasem féltem, a következetesség és a tisztelet, oda-vissza – biztonságos volt.
A cigányságra szinte teljes rálátásom volt. Lehetett tudni hol laknak az oláh cigányok, hol laknak a romungrók, a város két szélső pontján nem keverednek, nem egységesek, mint ahogy a magyarok sem. Érdnek nagy felszívó hatása volt, talán még ma is az agglomeráció miatt, jöttek vendégségbe aztán maradtak is. Nem jelentett problémát, hogy minden hely megtelt, még egy bódé elfért az udvaron, így volt ahol negyvenöten laktak egy ingatlanon belül.
Nyugdíjazásom 2001-ben újabb fordulatot jelentett a cigánysággal kapcsolatban.
Az akkori polgármesternek, dr. Döcsakovszky Bélának azóta is hálás vagyok, mert tudta, hogy világnézeti különbség van közöttünk, mégis engem kért meg a cigányság helyzetének jobbítására a lehetőségekhez mérten. Világosan értette, hogy a helyi vezetés és a történelmi egyházak közösen tudnak tenni a legszegényebbekért, nevezetesen a cigányokért.
Ez csodálatos távlatokat nyitott meg az életemben és rádöbbentett arra, hogy a lelkem mélyén értem a cigányság habitusát, karakterét. (Csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy a következő Fideszes polgármester az egyházakkal nem tartja a kapcsolatot, a cigányság érdekében semmit nem tesz, engem pedig igyekezett eltávolítani a polgármesteri hivatalból.)
Érden Ófaluban két utca a Mély utca és a Kerülő utca cigányokkal lakott, de a Mély utcában pincékben laktak egészségtelen körülmények között, gyakran elszaporodtak a patkányok, nagy volt fertőzés veszély, a vizet az utcára engedték, amit az utca végéből hordtak. WC az udvaron volt.
Azt a feladatot kaptam a polgármestertől, hogy a Mély utcában lakók lakáshelyzetét oldjam meg. Erre kaptam néhány millió forintot, persze ez messze nem volt elég ahhoz, hogy tíz család Érden kaphasson lakást.
Ezek a családok 20-30 évet éltek itt, nagyon kötődtek a helyhez, egymáshoz. Mindegyik család maga alakította ki, hogy a lehetőségekhez képest hova költözzön, többnyire rokonokat kerestek, akik mellé telepedhettek le, vidéken vagy a közelben.
Volt két család, akik testvérek voltak, kaptak Érden egy iker családi házat, azzal a feltétellel, hogy hat évig nem kell bérleti díjat fizetni, majd megvásárolhatják részletfizetéssel. Letelt az idő és nem tudtak megegyezni a polgármesteri hivatallal.
Vettek a régi környezetben egy pinceházat, aminek az elején van egy toldalék épület - a korábbi bérlemény cigánymentes nagy házakkal, rendezett környezetben volt. Idegennek érezték ott magukat.
Volt még egy másik megoldásra váró telep a város északi részén, ahol 45-en laktak, házon belül és kívül ideiglenes megoldásokban. A szülők még az 1970 -es években kapott „cs lakások-”ba fogadták be a családossá vált gyerekeiket, unokáikat. Itt nagyon közel kerültem az oláh cigányság gondolkodásához, életviteléhez. A hivatali ügymenettel szembeni türelmetlenségük sok feszültséggel járt. Az egyik család OTP hitelfelvételre jogosult volt, ha összeházasodnak - akkor ez így volt - a kérelmek elbírálásának idejét rosszabbul bírták, mint azokat az embertelen körülményeket amiben laktak. Végül is az állandó kapcsolatban lehetett a türelmetlenséget tompítani.
Ma már, amikor minden infrastruktúrát nélkülözve segítem a cigányságot, úgy látom, magam és mások segítségével együtt is lefelé csúsznak szociálisan, morálisan, hiányzik az egymás elfogadása segítése.
Egy alakalommal zarándoklattara mentünk, a buszon eltűnt valamennyi pénz, ezen úgy összevesztek, hogy feljelentették egymást – nem az jelentett, akinek eltűnt a pénze, hanem egymást gyanúsították - ebből napok múlva tettlegesség lett és feljelentés. Mivel unokatestvérek voltak, kértük, hogy vonják vissza a feljelentést – nem tették - szerveztünk egy megbékélési szentmisét, nem ültek egymás mellé. Végül, hosszas rábeszélés után visszavonták a feljelentést.
Az a munka amit végzünk cigánypasztoráció, ami nem más mint a cigányember teljességének figyelembe vételével – az életigenlésével – segíteni értelmes élethez való jogosultságát, szociális problémáinak leküzdésben, melléjük állni lelki értelemben is és ítéletmentesen.
Gyakran megtapasztaltam, hogy babonás hitük milyen fontos erő az életükben.
Székely János püspök atya néhányszor eljött velünk a családokhoz, nagyon nagy megtiszteltetésnek vették. A plébános atyával mentünk hozzájuk családot látogatni, aminek nem volt különösebb célja, csak hogy közöttük legyünk. A méltóságukat próbáltuk visszaadni, hisz önmagukat is lebecsülik. Ha a lelkipásztor elfogadja őket a kirekesztettség érzése kisebb.
A lomtalanításból összegyűjtött hulladékot szedik össze, majd rendszerezve eladják a felvásárló helyeken – ők erre azt mondják, hogy mi csak szemétgyűjtők vagyunk - mi pedig azt erősítettük bennük, hogy ők hulladék értékesítő kisiparosok. Nem tették ezt magukévá.
Különböző rendeletekkel próbálják távol tartani őket a lomtalanítástól, holott lehetne ennek törvényileg szabályozott módját adni. Hasznosítható mindaz, amit összegyűjtenek és különben is eddig családok éltek ebből meg, nem kéne csak tiltani, tovább kellene gondolni mit tegyenek helyette. Miből éljenek meg a nagyszámú családok, hisz minimum hat gyermek van minden családban?
A családok rendszeres látogatásával egy olyan közösségi létet próbáltunk kialakítani amivel a segítésük személyes kapcsolaton alapszik, egyben átjárás a többségi társadalom felé.
Eléggé zárt világ, amiben a sajátos életfelfogás gyakran nagyon nehézzé teszi az életüket.
A családok életében a rendszeres jelenlét nem természetes a cigányság körében, ez nyilván annak tudható be, hogy mint szociális munkást húsz éve ismertek és a jelenlegi egy más attitűd. Székely János püspök valamint a helyi plébános atya felkereste őket a lakásukban, azt nagy megtiszteltetésnek vették.
Székely püspök atya segítségével szerettünk volna vásárolni egy épületet amit tanodaként, közösségi házként szerettük volna működtetni. Sajnos a megyés püspök leállította a ház megvásárlását - később kiderült, hogy a helyi vezetéssel együtt született meg a döntés –, a motivációt nem lehet tudni, miért.
Volt egy másik próbálkozás Érd-Ófaluban a – szegregálódás miatt - kiürült iskolában óvodát szerettünk volna működtetni, mert itt a cigányság közelében lehettünk volna, a gyerekeket iskolai lemaradásukban is szerettük volna segíteni. Hosszú huzavona után nem adta oda a polgármester (azóta is üresen áll), mert nincs probléma a cigánysággal – mondja. Igaz, hogy ez a sűrűn lakott településrész minden problémát hordoz, amitől a cigányság és többségi lakosság is szenved, de a döntés ez volt. Mindkét esetben a város vezetése és megyés püspök úr közös döntése volt, ami igen sajnálatos, egyfelől a település vezetése részéről, akinek kötelességei vannak a hátrányos helyzetű emberek felé, másfelől az egyház küldetése sérül a szegények felé.
Elkezdtünk a családoknál evangelizációs kurzusokat csinálni, aminek a lényege, hogy a keresztény hit alapjainak megismerésével ismerjék meg Istent és legyen szeretet élményük Vele. Gyakran alig fértünk a családoknál ahol ezt tartottuk. A legkisebb gyerekek és felnőttek voltunk ott hétről hétre. Mindig egy kis evéssel kezdődött és beszélgetéssel, majd a Szentírás aktuális tanítása után imádkoztunk értük.
Karácsonykor körbejártuk a családokat egy kis szeretetcsomaggal, de volt, hogy bérelhettük a még működő közeli iskola tornatermét és ott elő-karácsonyt tartottunk.
Közben akinek nagyobb segítségre volt szüksége annak pénzt gyűjtöttünk.
Volt olyan eset, amikor egy gépkocsi átírás hiányának büntetése miatt börtönbe akarták vinni az apát és az anyát. Közben kérvényeket írtunk, hogy halmozottan súlyos fogyatékos gyermeket nevelnek - nem fogadták el, ezért többtízezer forintot fizettünk ki helyettük.
Kerítést csináltattunk, hogy a fogyatékos gyerek ne tudjon kiszaladni az utcára. A halmozottan hátrányos családokhoz sok-sok önkéntesre volna szükség.
Amikor valamelyik családnak hónap végén nem volt mit ennie, a szeretetszolgálatoktól kértünk élelmiszercsomagot –ma is így tesszük.
Évenként Egerben országos cigánypasztorációs találkozóra vittünk családokat, ahol más település cigány közösségeivel találkoztunk, a mi csoportunknak is nagy élmény volt.
Nagy feltöltődést éltek meg itt mindig, de a közösségi élet, közösségi ház híján nem folytatódhatott.
Nyáron fogadtunk egy mikrobuszt, elmentünk strandolni, gyűjtöttünk adományokat arra, hogy strandbelépőre evésre, fagyira jusson.
A gyerekeket kis buszt bérelve Budapestre hordjuk egy keresztény közösségbe, az ehhez szükséges költségeket is adományokból szedjük össze. A közösségi lét élményét nagyon fontosnak tartjuk, de ehhez külső segítségre lett volna szükségünk – leginkább a város vezetése részéről. A közösségnek személyiség formáló ereje van, erősíti az identitást ami különösen sérült a cigányságban. Cigánynak lenni, magyarnak lenni, magyar cigánynak lenni nehezen értelmezhető a számukra.
Eljártunk családokhoz, hogy a saját környezetükben bensőségesebb légkörben tudjunk velük lenni, de ezt nem tudtuk tartósan fenntartani, mert ehhez kevesen vagyunk.
Természetbeni, ruhaadományokat kéthetente hozunk a törökbálinti katolikus karitász központjából, ami a város két pontján érhető el a cigányság részéről. Kapcsolatban vagyunk a Katolikus Leány Anya Otthonnal, ahonnan szükség szerint sok adománnyal tudunk segíteni.
De van egy nagylelkű lelkipásztor is, aki a hívei körében meghirdeti, ha valamire nagy szükség van - pl. mosógép vagy más egyébre adakozzanak.
Az egyik családnál karácsonykor súlyos problémák adódtak. Közüzemi tartozásukat a Követelés Kezelő a bankszámlájukról letiltotta – a számlájukon így egy forint sem maradt – így az ünnepre nem tudtak még élelmiszert sem venni. Barátaim, közösségi társaim két hónapon át segítették ezt a családot, így tudtak ezt kétségbeejtő állapotot túlélni.
De nem csak őket segítettük, hanem még két család gyerekeinek – többek között az egyiknél tíz gyerek van – ajándékokat vásároltunk.
Segítettünk egy tízgyerekes család házfelújításában. Sándor és felesége Krisztina tíz gyerekükkel Érden Sándor édesapjának leromlott állapotú házában a „cigánysoron” két pici szobában laktak. A házban nem volt víz (az utca végéről kellett hordani kannában), se fürdőszoba, WC. Az udvar is nagyon kicsi volt, játszani a gyerekek nem nagyon tudtak.
A család egy szerzetes közösség segítségével megvásárolt egy leromlott állapotú, százéves házat. A ház azért volt vonzó számukra, mert szemben van az általános iskolával. A ház vályogtéglából épült és belül romos állapotú volt, három szobával és egy konyhával. A szobákat újra kellett vakolni, a konyhába a vizet és a csatornát kellett bevezetni. A házban régi leromlott, gányolt villanyvezeték volt , amit újra kellett húzni. Fürdőszoba, WC nem volt a házban.
Az ő helyzetük ugyan nem egyedi, mások is élnek hasonló körülmények között, amiért mégis nagyon szerettünk volna segíteni rajtuk az egyrészt a gyermekeik nagy száma, másrészt az, hogy látszott rajtuk az igyekezet, hogy sorsukon változtassanak, azt jobbá tegyék.
Gyerekeiket gondosan nevelik, lakóhelyüket a körülményekhez képest tisztán tartották. A gyerekek között több zenei tehetség is akad. Úgy érezzük, hogy a nekik nyújtott segítség valóban hasznosul nem csak a család, hanem az egész társadalom számára.
Szerettük volna lakható állapotba hozni a házat ezért adományokat kezdtünk gyűjteni, és megkerestük azokat a szakembereket, akik elfogadható áron el tudták végezni a szüksége munkákat iskola kezdésig. A felújítási munkákat - több hónapi megelőző szervezés és gyűjtés után – végül 2015. július elején tudtuk elkezdeni. A család végül augusztus 1-vel tudott beköltözni a felújított családi házba.
Az volt a célunk, hogy a tízgyerekes család emberhez méltó körülmények között élhessen.
A család nagyon boldog, különösen a gyerekeken látszik, hogy mennyire élvezik a számukra szokatlan „luxust”. Ugyanakkor nem hallgathatjuk el, hogy ez a segítség feszültséget is keltett az ismerőseik körében a régi lakóhely környékén élő cigány családok között.
Az idei nyáron még egy pár nap táboroztatást is beiktattunk, ezt is jó szándékú emberek támogatásával lehetett megvalósítani.
Korábban értek már vádak több esetben a többi cigányság részéről, ha valakinek segítettünk, miért azoknak és miért nem nekik. Ezekkel a helyzetekkel nekünk is meg kell tanulnunk együtt élnünk. Kit segítünk és kit nem – sok munkát igényel támogatókat találni és hatékonyan támogatni.
Mióta új helyükre költözött a tízgyerekes család a szemben lévő iskolában az igazgató megengedte, hogy hetenként kis közösségben gyerekekkel, felnőttekkel közösségi alkalmakat tartsunk. A gyerekek zenélnek – maguktól tanultak meg gitározni –, a kicsik kézműves foglakozásban vannak elmerülve a nagyok tréningeken vesznek részt, a felnőttekkel más jellegű foglakozás van eközben.
Jó szándékú segítők vesznek részt a programokban ingyen, szabad vagy kevésbé szabd idejükben.
Minden család egyedi. Nekem is el kellett jutnom a segítő szakmában odáig, hogy a segítség hol visz előbbre, hol veszik el.
Nem minden segítség hatékony, de a Gondviselés eszközének tekintem magamat és másokat. Egy vagy több lehetőség mindenkinek kijár – vagy előbbre jut, vagy nem –, ha az esély meg van.
Magánemberként a lelkiismeret szavára hallgatok/hallgatunk az adás lehetőségét az élet kincsének tekintem – kapni, megszerezni, múló öröm-.
Időnként hírt adunk munkánkról a Szeretet földje honlapon, ahol valljuk, hogy hazánknak a szeretet földjévé kell válnia.
Két rövid könyvben - „Cigányélet” és „Cigánysors” –, rövid történetekkel illusztráltuk azt a világot ami itt van közöttünk és mégis olyan idegen.
Tarnóczi Mária
Hozzászólások
"Mi pedig föltehetjük magunknak a kérdést, milyen a mi keresztény identitásunk? Jól mondja Szent Pál az első korintusi levélben (vö. 1Kor 2,10b–16): ezekről a dolgokról mi nem az emberi bölcsesség sugallta szavakkal beszélünk. Pál nem azért hirdette az evangéliumot, mert a Lateráni vagy a Gergely Egyetemen tanult… Nem és nem! Nem emberi bölcsességgel, hanem a Lélek által tanított szavakkal hirdetett, a Lélektől felkenve, s a „lelkiekhez lelkieket mérve”. De az ember saját erejéből nem érti meg Isten Lelkének dolgait, egyedül nem képes fölfogni azokat.
Ezért ha mi, keresztények, nem értjük meg a Lélek dolgait, nem adjuk tovább, és nem tanúskodunk róla, elveszítjük identitásunkat – figyelmeztetett a Szentatya. – Az ilyenek számára a Lélek dolgai őrültségek, mert nem képesek értelmezni őket. A Szentlélek által mozgatott ember azonban szabad anélkül, hogy őt bárki más megítélné.
A keresztény identitás tehát Krisztus gondolata, vagyis Krisztus Lelke. Az, ha nem a világ szemlélete szerint élünk, nem úgy gondolkodunk, nem úgy ítélkezünk. Lehet öt diplomád is teológiából, és mégsincs benned a Szentlélek. Lehetsz nagy teológus, de nem vagy keresztény, mert nincs meg benned Isten Lelke. A Szentlélek adja meg a tekintélyedet, az identitásodat! ... Az a Lélek, amely Szent Pálban is megvolt, és amit mindannyiunknak kérnünk kell." [Ferenc pápa]
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.