Gyógyulás Bálint Sándor közbenjárására
Még mindig olyan félve írom le ezeket a szavakat! Csoda? Nem a megszokott értelemben, nem látványos, gyors változás. Orvosok gondos munkájával elért gyógyulás? Sok apró „csoda” eredményeként született meg az az állapot, melyben egy asszony, egy édesanya, nagymama sok szenvedés után újra járni tud. Igaz, még csak a lakásban, de a segédeszközök elkészültével – talán karácsonyi ajándékként – az utcára is kimerészkedik majd.
Érszűkület miatt amputálni kellett mindkét lábát. Amíg a kibírhatatlan fájdalom le nem gyűrte, nem akarta engedni. Már az is kisebb csodának számít, hogy az egyik orvos talált egy működő eret, és nem kellett térd alatt levágni a lábat, csak az üszkösödött lábujjakat a lábfej egy részével.
Erőtlenség, fogyás, elkeseredettség, és változatlanul fájdalmak, bár az előzőhöz képest gyengébbek. Nem tetszett a gyógyulás folyamata neki sem, a hozzátartozóknak sem. A kerekesszék által lehetővé vált némi szabad mozgás a lakáson belül, de a seb a rendszeres kezelés és orvosi ellenőrzés mellett sem akart gyógyulni. Több hónap telt el, már azt latolgatták az orvosok, hogy tovább kell csonkolni a lábakat, mert a seb gennyesedni kezdett.
Ebben az időszakban jelent meg a Keresztény Életben egy cikksorozat Bálint Sándor professzorról, akinek a boldoggá avatása folyamatban van. Egy imacsoport hozzá fordult, aminek eredményeképpen egy agyhalott édesanya kisbabája élve született meg a debreceni klinikán. Bálint Sándor néprajztudós munkásságát némileg ismertem, a PPKE pályázatára egy szakszókincsgyűjtéshez az ő művét használtam. Elkezdtem közbenjárását kérni a fent leírt ügyben. Elkeseredetten imádkoztam naponta a betegért. Nagyon lassan elkezdődött a sebgyógyulás, ami a műtéttől kilenc hónapra vált teljessé.
Hívő emberként úgy értékelem, segítséget kaptunk a Jó Istentől – csoda történt.
FHÁ
