Tanúságtétel: gyógyulásról, szabadulásról!
Katalinnak hívnak, és el szeretném mondani nektek, hogy lehetséges minden nehéz, fájdalmas dologtól megszabadulni, még attól is, amihez eddig nem volt elég hitünk.
Egy kisvárosban születtem, világéletemben hittanra, énekkarra jártam, szóval mindent megtettem, amit ott lehetett, hogy Istennel rendben legyek és egyszer már megérezzem a szeretetét. Écsen egy táborban hallottam először, hogy Isten engem is szeret - az Emmánuel közösség akkori vezetője mondta a szemembe. Újra és újra hallani akartam, hisz ezt eddig nekem senki nem mondta! De akkor már a karizmatikus megújulásba jártam imaközösségbe és úgy érzem, itt találtam meg a teljességet. Itt nem kell semmire azt mondani, hogy ez csak az őskeresztények idején történt: súlyos betegeket gyógyított Jézus és a követői, a szentmisén szabad mosolyogni, boldognak lenni, és még az ördögök is kimennek, ha a hívők ráteszik a kezüket szegény zaklatott emberre. Ez volt nekem Jézus istenségének a döntő bizonyítéka, hogy bár sok gonoszság van a világban, Ő még az ördögnél is erősebb. Ezt a megújulásba ,,beavató” kurzuson, a Szentlélek szemináriumon tanultam. Győr környékieknek mondom, hogy ott Magvetésnek hívják. Mikor mondtam, hogy járni fogok, mindenki a nyakamba ugrott örömében, én meg nem értettem, hogy miért szeretnek ennyire, mint testvért. De valahogy amikor hazamentem, azt hittem, hogy a Szentlélek nem jött velem, hisz itt nincsenek karizmatikusok. Aztán a fővárosba kerültem dolgozni, és minden szabadidőmet szentmisén és előadásokon töltöttem, mégis félős maradtam, bár egyszer átmelegedett a szívem az Oltáriszentségtől közbenjáró ima alatt, de később ezt az örömöt elvesztettem, mert nem tudtam, hogyan kell megragadni a gyógyulást: mondani magunknak, hogy Isten meggyógyított, az ellentétes gondolatoknak, amik a sátántól jönnek, Jézus Nevében ellene mondok!
Éltem tehát tovább a komor katolikusok életét. Igyekeztem imát kérni, amikor lehetett, a kapott békesség kb. hazaérés előtt legkésőbb már kiröppent belőlem a szembejövő szomorú embereket látva – ezúton biztatom a közbenjáró testvéreket, hogy ne hagyják abba az imát a betegekért, mert sajnos a másik oldal is dolgozik sokszor úgy, hogy észre se vesszük, azt hisszük, lehet lazítani, aztán ők meg nem pihennek, mondják is, hogy az ördög nem alszik. De Isten és angyalai sem, és egyszer eljön, amire várunk: a teljes gyógyulás, szabadulás!
Eddig csak olvastam róla és hittem, hogy egyszer velem is megtörténik az áttörés, ez a sok testi betegség és kényszer eltűnik. Most sikerült olyat tennünk, ami végre nálam is működött: a családfa-gyógyító szentmise olyan jól sikerült, hogy valóban teljesen megszabadultam! Nem érzem magam kényszerítve semmire, amire azelőtt! Pl. hogy mások véleményét az enyémnél sokkal fontosabbnak tartsam és elvtelenül meghunyászkodjak, csak hogy szeressenek, elfogadjanak. Volt bűnös szokásom is, amit mindig meggyóntam, de az ellenállást most kaptam meg igazán. Nem vonz már az a dolog, bár a kísértés állítólag életünk végéig tart. Kaptam erőt hozzá.
Fontos volt a készület is: megkérdeztem az élő családtagjaimat, hogy mit tudnak az elhunyt rokonaimról, miben haltak meg, milyen bűneik voltak… nem ítélkezésképp, hanem hogy ha valami jó tulajdonságom van, ne vigyem túlzásba, mint ők, és így ne forduljon visszájára a dolog, hiszen mindennek van jó és rossz oldala. Megbocsátottam azoknak, akik rosszat tettek nekem, és imádkozok értük.
Az élőket is igyekeztük sorba venni. Sajnos úgy tűnik, okkult dolgok is előfordultak a családban, ráadásul nem is a saját őseimnél, hanem oldalágon. Szabadulást kértünk a testvérekkel az átkok alól, miközben elmondtam, amit tudtam a családomról. Mindazonáltal nem a készületen múlt a szabadulás, de hasznos volt szembenézni velük.
Ahogy történt (Kunszentmárton, Szeretet földje lelkigyakorlat): a közbenjáró csoport tagjai meghívtak az egyik családfa-gyógyító szentmisére, külön miattam ők is eljöttek - nem lehetett visszautasítani. Eddig különféle indokok miatt nem volt jó az időpont. Csodálatos helyen tartották, ismertem a lelkigyakorlatos házat és a testvérek többségét is. Az egyik legkedvesebb testvérrel kerültem egy szobába! A ház zsúfolásig megtelt lelkigyakorlatozókkal. (Annyira, hogy nem volt idő és hely kávét inni, így fájó fejjel mentem a kápolnába. Persze odabent hamar elmúlt.) Végre elérkezett a várva várt szentmise. Rengeteg plusz ima volt benne, de nagyon eltalálták. Elvágtunk minden gonosz köteléket az őseinkkel, és Isten irgalmába ajánlottuk őket. Csodálkozva vettem észre utána, hogy tényleg szabad vagyok! Minden eddigi kényszer eltűnt! Most érvényesítem, lassan veszem birtokba a győzelmet. Azok a napok kimaradnak, amik túlterheltek fizikailag vagy szellemileg, de utána kezdem újra: nem fájhat, ami eddig, sem a lelkemnek, sem a testemnek, de a tornát például nekem kell megelőzésképp végezni, mert hajlamos lettem egy-két betegségre, ami ellen dolgozni kell valószínűleg életem végéig.
Fontos az is, hogy sűrűn tanúságot tegyek a gyógyulásomról, ezért is írom most ezeket a sorokat. Magunkban meg kell erősítenünk, ami történt, és ezzel másokat is segítünk: veled is megtörténhet az a jó, ami velem. Isten nem személyválogató. Azóta ismét voltam a lelkigyakorlatos házban, rám fért, valósággal újjáéledtem. Sok csönd volt, szentségimádás, amikor leteheti az ember a terheit és emlékezhet a jóra, amit Istentől kapott. Meg kell szoknom, hogy nem arra számítok, hogy biztos valami rossz következik, hanem Isten az Ő szeretetéből valami jó és szép jövőt készít nekem, ahogy Jeremiás próféta írja. Nincs kifogás: muszáj jól éreznem magam! Furcsa, hogy én is lehetek boldog. Erőltetnem kell, hogy örüljek minél hosszabb ideig, hisz eltűntek a kötelékek. Ezt még gyakorolnom kell, ahogy ez az egész élet-megváltoztatás is egy folyamat, minden, személyekhez, dolgokhoz való rossz viszonyulás esetén megállok, mindent és mindenkit odaadok Jézusnak, és Ő átmossa szent Vérével.
A rágalmak is megsemmisülnek! Isten dolgozik ,,helyettem”, hiszen nagyjából semmit nem lehet tenni egy rágalom ellen; ahogy egy atya mondta, itt a három ,,H” érvényes: hittel, humorral és hallgatással kell kezelni a rágalmakat. Aztán ,,maguktól” elhallgatnak.
Sok türelemre van szükség magamhoz, hogy egyesével újra elővegyem az életem területeit, hogy egészségesen viszonyulhassak mindenhez. Tényleg új életet kaptam, csodálkozva veszem észre, hogy már tudok önuralmat gyakorolni például, ami azelőtt mesének tűnt számomra. Most meg tudom állni, hogy nem szólalok meg, ha rosszat mondanak rám.
Az ember egyre bölcsebb lesz, ahogy a testvérekkel együtt imádkozik. Most tudok egy kicsit szusszanni, hogy nem vagyok annyira a rossz beidegződések és az öröklött nyomás alatt. Vigyáznom kell a szabadságomra, mert kísért a múlt, a régi szokások. Megragadom a gyógyulást, és igyekszek sokat gondolni arra a homály idején, hogy ,de hiszen értem családfagyógyító szentmise volt, én meggyógyultam, megszabadultam és Isten gyermekeinek szabadságában élhetek’. Kérlek, imádkozzatok értem, én is kívánom Isten gyógyító, szabadító kegyelmét a kedves olvasóknak azon a módon, ahogyan Isten nektek adni akarja. Dicsőség az Úrnak! Alleluja!
(V. K.)
