Csodálatos tanúságtétel Máriabesnyőről
E hét szombatján megyünk Máriabesnyőre a rák gyógyításáért végzett zarándoklat-kilenced keretében. Merényi Lászlóné, Kati néni, székesfehérvári testvérünk osztotta meg a családjukban történt csodálatos gyógyulást - aminek ő is az életét köszönheti! -, ami Máriabesnyőn történt:
A múlt század elején, 1909-ben történt Mezőhegyesen. Egy akkor 3 éves kislány nagy barátságban élt a házőrző kutyával, annyira, hogy megosztotta vele vajas (vagy zsíros?) kenyerét: egyet a kutya harapott, egyet a kis Ellike. Mire észrevették, már szinte elfogyott a kenyér. Súlyos követ-kezményekkel járt a dolog: a kislány echinococcus fertőzést kapott. Ez a kutyák beleiben élősködő galandféreg, melynek petéi az emberi bélben lárvává fejlődnek, majd átjutva a bélfalon a vérkeringésbe kerülnek és különböző szervekben telepednek meg, ahol a szöveteket, szerveket károsító, betegség-tüneteket okozó tömlős ciszták fejlődnek ki belőlük. 100 évvel ezelőtt bizony még sokszor halálos kime-netelű volt ez a betegség. Óriási, gyermekfej nagyságú tömlős daganat (ciszta) nőtt a kislány hasában, amit elég kezdetleges módszerrel eltávolítottak ugyan, (csúnya, mély heg maradt a helyén), de hamarosan kiújult. Az orvosok szerint kétséges lett volna az újabb operáció kimenetele, azt mondták, megint csak kiújulna. Felkészítették a szülőket, hogy kislányuk hamarosan meg fog halni. El lehet képzelni, milyen hangulat uralkodott a családban, amiből egészen biztos maga a kislány is érezhetett valamit, amint az ki fog derülni.
Édesanyja elzarándokolt kislányával az akkor már jól ismert kegyhelyre, Máribesnyőre. Buzgón imádkozott gyógyulásáért, a Szűzanya közbenjárását kérve. A történet szerint a 3 éves kislány sírva borult le az oltár és a Mária szobor előtt. Nem szólt semmit, csak sokáig, szívhez szólóan zokogott… Hazaérve pár napon belül eltűnt a daganat, Ellike az orvosok legnagyobb csodálkozására teljesen meggyógyult. Életének 96. évében halt meg 2001. novemberében.
Ha nem így történt volna, bizony én sem lennék a világon, mert a kislány nagy hittel megáldott édesanyja az én szeretett nagymamám volt, maga Ellike – a későbbi Ella néni - meg az édesanyám, akinek boldog házasságából 5 gyermek született, én vagyok a negyedik a sorban. Édesanyám erős, az előző korszakban különösen nagy bátorságról tanúskodó hite mindig példaként áll előttem. Egész életében nagy tisztelője volt a Segítő Szűzanyának, csodás gyógyulása után 93 évvel mi is az ő segítségét és közbenjárását kértük haldokló édesanyánk mellett imádkozva, s bizony Mária érezhetően vele volt halálküzdelmében is.
Merényi Lászlóné, Kati (néni)
Egy családunkban fentmaradt, 1916-ból származó képeslap hátuljánról:
„Kedves kis Ellám!
Emlékezel-e még a szobrocskára és hogy milyen ájtatosan imádkoztál ez előtt a Szűzanyához, ki Téged aztán megmentett a második operációtól? Kérdd és áld, véd, segít továbbra is.
Csókol hugoddal és öcsikéddel együtt szerető nagybácsid
1916. IV./21. Jenő
Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de néhány példát azért leírok édesanyám bátorságáról. Meggyőződésem, hogy az ezekhez szükséges kegyelmeket Föntről kapta. Ezért, és csakis ezért merem leírni, különben nagyon kikapnék édesanyámtól, ha élne. Két dolgot nem tapasztaltunk nála ugyanis sohasem: a dicsekvést és a panaszkodást, pedig mindegyikre lett volna oka…
Mi 1953. novemberéig Győrben laktunk. A háború alatt élete kockáztatásával osztott kenyeret az utcán végighajtott kiéhezett zsidóknak, s akkor sem hagyta abba, amikor az egyik kísérő fegyveres katona megfenyegette, hogy közéjük löki őt a sorba. Sokszor mesélt nekünk a babájukat, mackójukat szorongató, síró kisgyermekekről, legkisebb testvérem, Erzsike húgom, fogadalmi gyermekként ennek a megrázó, szomorú élménynek is köszönheti megszületését.
Élelmet és vizet vitt a győri állomáson veszteglő bevagonírozott sváboknak.
Amikor kötelező „málenkij robotban” kellett részt vennie, szóvá tette a munkavezető szovjet tisztnek - tolmács segítségével-, hogy „Nem volt szép az oroszoktól, hogy agyonlőtték a püspökünket! „ (Apor Vilmost.) „Úgy tudom, a püspököt a németek lőtték agyon” - volt a válasz. „ Ez nem igaz, tudom biztosan, hiszen az én uram ott volt! ” (A Káptalandombon laktunk, valóban ott volt édesapám az esemény után néhány perccel, mert jöttek érte.)
1953. novembertől már Székesfehérváron éltünk. Itt az ezzel járó megaláztatásokat és hátrányokat hősiesen vállalva íratta be még otthon élő gyerekeit (Erzsikét és engem) az iskolai hittanra, amíg csak lehetett.
