Csodálatos gyógyulás Medjugorjéban
Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek (Jn 20,29)
Christiane Claessens az els? tanúja Joelle Beuret-Devanthéry 2010 októberében Medjugorjéban történt gyógyulásának. ? maga írta le a zarándoklatot és a gyógyulás történetét.
2010. október 16-án negyvenhatan, legtöbben a Szalézi Szent Ferenc és Szent Teréz plébániáról magán zarándoklatra indultak Medjugorjéba. Ez volt a mi huszadik zarándoklatunk, mely pontosan abban az időben történt, amikor a Béke Királynőjéről nevezett imaközösségünk megalakulásának huszadik évfordulóját ünnepeltük. Ez csodálatos lehetőségnek bizonyult imacsoportunk számára, hogy hálát adjunk az Úrnak, mert Mária mindnyájunkat kézen fogva vezetett, és minden nehézség ellenére megtartott e húsz év alatt. Valóban, a Sátán nem bírja elviselni Szűz Máriát, és ezért gyűlöli az imacsoportokat is, melyeket Mária oly lelkesen buzdít. Isten kegyelméből hűségesek maradtunk, és minden hétfőn összegyűltünk imádságra, Krisztus életének titkairól való elmélkedésre. Ezt követte a Szűzanya üzenetének felolvasása, melyet a világnak adott, sőt még mind a mai napig ad minden hónapban Medjugorjéban.
Két napot töltöttünk a buszon imádkozva és a medjugorjei történésekkel ismerkedve, melyek 1981-ben kezdődtek és mindmáig tartanak. Vasárnap este 20 óra körül érkeztünk meg Medjugorjéba. Október 18-án, hétfőn esős időben, de szívünkben nagy örömmel mentünk fel a csúszós úton a Jelenések hegyére. Mindenki segített mindenkinek. A zarándokok között volt az ötvenes éveiben járó teljesen vak Joelle is tizenkét éves lányával Vinciane-nal, valamint szerény és mosolygós barátnője, Claudia, aki nagy szeretettel és figyelemmel kísérte mindenhová. Joelle boldog volt, s úgy tűnt, szinte lebegve tette meg a hegyre vezető sziklás utat. A Szűzanya szobra előtt csodálatos imája tele volt az égi Édesanya iránti szeretettel és bizalommal. Csoportunk húsz percig csendben imádkozott a hegyen, majd elindultunk lefelé, hogy 17 órakor újra találkozhassunk a Szent Jakab templomban az imaprogramon. És ekkor Joelle-lal furcsa dolog történt: úgy érezte, mintha valaki fojtogatná – éppen a szentáldozás után – és azt hallotta, hogy valaki szemrehányást tesz neki a következő szavakkal: „Gyereket akartál – lányod született. Munkát kerestél – és kaptál. Most már elég volt, nem hallgatnál el már végleg? Ha hideg van, van meleg otthonod; ha éhes vagy, mindig van mit enned; ha havazik, van meleg ruhád. Elhallgatsz már végre? Most már aztán igazán elég legyen!” Joelle-t nyugtalanság gyötörte. Ezen az estén Fábián atyával beszélgetett a történtekről, aki azt mondta neki, hogy Isten van jelen a szentostyában, Ő jót akar nekünk, és ez a dolog biztosan nem tőle van. Azt tanácsolta: imádkozzon Istenhez és kérje tőle, segítsen, hogy képes legyen megtenni az Ő akaratát. Ez megnyugtatta Joelle-t.
Másnap, október 19-én elhatároztuk, hogy felmegyünk keresztutat imádkozva a Križevacra, egészen a nagy keresztig. Az idősebbek és Joelle Olivier atyával a völgyben imádkozták a keresztutat, míg mi, a csoport a csendes esőben, a még csúszósabb úton és nehezebb terepen, mint előző napon, felmentünk a Križevacra. Minden állomásnál hosszan imádkoztunk saját szándékainkra. Luc azt ajánlotta, hogy imádságban egyesüljünk a kicsi csoporttal, akik nem tudtak feljönni velünk a hegyre, és a keresztutat ajánljuk fel Joelle-ért, és kérjünk számára különleges kegyelmeket – miért ne imádkozhatnánk a gyógyulásáért is –, hisz Istennek semmi sem lehetetlen. Nagyon intenzív volt ez a keresztút. Mély imádság, melyben Krisztus szenvedéséről elmélkedtünk, melyet bűneinkért viselt. 9 órától 15 óráig tartott. 17 órakor újra találkoztunk a medjugorjei templomnál, hogy részt vegyünk az esti programon.
Ekkor nagy csoda történt. Abban a pillanatban, amikor Joelle magához vette a szent Eukarisztiát, elkezdte látni a papot és fehér albáját. Legnagyobb meglepetésére felnézett és meglátta a lámpákat, a templom magas mennyezetét, a vitrázsokat. Úgy tűnt számára, mintha kivetették volna fekete burkából, ezért rosszul érezte magát. Claudiának, aki mellette állt, a következőket mondta: „Kérlek, vigyél ki innen, nem érzem jól magam”. Amikor kiértek, Joelle így szólt Claudiához: „Látom a fényt!” A sekrestyéhez értek, ahonnan éppen Oliver atya jött ki. Megkérdezte őket: „Mit csináltok ti itt?” Joelle a következőt válaszolta: „Látok!” Oliver atya mélyen meghatódott és azt ajánlotta, hogy menjenek vissza a templomba, ahol éppen befejeződött a harmadik rózsafüzér. Az emberek kijöttek a templomból, mi pedig körül vettük Joelle-t. Az atya, mint igazi pásztor, azt javasolta Joelle-nak, hogy adjon hálát Istennek, majd együtt előre mentük a lépcsőhöz, a főoltár elé, letérdeltünk és megköszöntük Istennek azt a hatalmas ajándékot, mellyel megajándékozott bennünket. Ez a cselekedetünk arra az Evangéliumi történetre emlékeztetett, melyben Jézus meggyógyította a tíz leprást, akik közül csak egy tért vissza, hogy köszönetet mondjon neki. Majd odamentünk a Szűzanya szobra elé, hogy megköszönjük neki közbenjárását. Ezután visszatértünk a panzióba. Néhány olasz származású asszony és a Plymouthból érkezett zarándok elmondta, hogy áldozáskor Joelle mögött álltak, és amikor megáldozott, rózsaillatot áraszott. Joelle később elismerte, hogy ez a rózsaillat kísérte napok óta, és ez így van most is. Vinciane, aki a szentmisén ott volt, de utána visszatért a panzióba, nem tudta, milyen óriási kegyelemben részesült édesanyja. Fontos hangsúlyoznunk, hogy Joelle sohasem látta a lányát, mert már 42 éve vak.
Oliver atya nagyon boldog volt. Felszaladt a panzióba, és mindenkit hívott, hogy jöjjenek le a ház elé, mert egy örömhírt szeretne megosztani mindnyájukkal. Amikor Joelle megérkezett, már minden zarándok ott volt. Joelle ránézett a lányára és azt kérdezte: „Megmostad a hajad?” Vinciane nem vett észre semmit és azt válaszolta: „Igen”, majd megkérdezte: „Miért kellett mindnyájunknak lejönni ide?” Joelle felé fordulva a következőket mondta: „Nem látsz rajtam semmi változást?” Vinciane ránézett és így szólt: „Nem”. „Nézz meg jobban” – mondta neki az édesanyja, és ekkor Vinciane felkiáltott: „Te látsz!” Milyen megható! Az örömtől megittasodva egymás karjaiba borultak, és így maradtak öt percig. Vinciane később elmondta: „Nem hagytam abba az édesanyám gyógyulásáért való imát, és azt mondtam Máriának, hogy addig nem megyek el Medjugorjéból, amíg ő nem kapja vissza a látását”.
Milyen csodálatos hit! Mária meghallja gyermekei kiáltását! Az egész csoport nagyon boldog volt. Imádságban köszönték meg az Úrnak és az Ő Édesanyjának, Máriának. Habár már este tíz óra volt, mégis Joelle-lal az élen elmentünk a Kék kereszthez, arra a helyre, ahol a Szűzanya rendszeresen megjelenik Mirjanának és Ivánnak.
Nem tudtuk elrejteni azt a mély örömet, melyet éreztünk. Örömet azért, hogy ilyen értékes jelet adott nekünk Mária imaközösségünk megalakulásának huszadik évfordulóján. Ez valóban olyan jel, melyet Mária ad nekünk, a mi Édesanyánk. Jel, mely abban segít nekünk, hogy kitartsunk, állhatatosak maradjunk.
Mária vezet bennünket, megerősít, fogja a kezünket, szeret bennünket, és azt szeretné, ha az imaközösségeinkben terjesztenénk és megélnénk üzeneteit, melyet már majdnem harminc éve ad nekünk. Amikor zarándoklatra indulunk Medjugorjéba, belépünk Mária iskolájába, melyben Ő Fiához vezet.
„Embernek ez lehetetlen, Istennek azonban minden lehetséges” (Mt 19,26). Christiane Claessens
Mária iskolájában mindent szívből kell tennünk
1.Rózsafüzérima minden nap; 2. Szentírásolvasás minden nap legalább 5 percig; 3. Havi szentgyónás; 4. Szentmisén való részvétel minden vasárnap, és lehetőség szerint hétköznapokon is; 5. böjt kenyéren és vízen hetente kétszer, javasolt nap a szerda és a péntek.
Mária iskolája a szentség útja. Ez az aranyszabálya minden Mária, Béke Királynője imaközösségnek.
Sötétségből a világosságba - Ezt a levelet a gyógyulást nyert Joelle írta barátainak
Kedves Barátaim!
Szeretném megosztani veletek azt, ami 2010. október 19-én, medjugorjei gyógyulásom után történt. Amikor azon az első estén kiléptem a medjugorjei templomból, meg tudtam különböztetni a fényt, az emberek arcát: láttam, hogyan mozog a szemük és a szájuk. Ahogyan múltak a napok, a látásom lassan, fokozatosan javult. Svájcba való visszatérésünkkor az autóbuszból azt vettem észre, hogy „kócos fák” állnak az út szélén. Barátnőm, Claudia azt mondta nekem, hogy ha újra látok ilyet, mutassam meg neki. Néhány perc után, az autóbusz tovább haladt az úton, és akkor újra megláttam egy kócos, fésületlen fát… „Ez pálma!” – mondta Claudia. Képzeljétek csak el, milyen lehetett felébredni 42 év után. Már semmi sem ugyanaz. Az imaközösség tagjai csodálatos emberek, mellettem állnak. Erőt adnak ehhez a felébredéshez, a Fénybe tekintéshez.
Amikor visszatértem Svájcba, újra megismertem testvéreimet és szüleimet. Ha besötétedik, számomra pihenést jelent. Az életem ugyanúgy folytatódik. Tovább imádkozom Jézushoz és Máriához. Az irántuk való szeretetemet szüleim ébresztették fel bennem, és ezt a fáklyát tovább adtam lányomnak, Vincianne-nak, aki velem volt Medjugorjéban.
Az első napokban, amikor Lausanne-ban megláttam a nagy házakat, tízemeletes épületeket, kínzó fájdalmat éreztem a gyomromban, megizzadtam és hánynom kellett. Nem mertem kimenni az utcára, mert nagy félelmet éreztem a hatalmas épületek miatt… De ugyanez volt a helyzet az emberekkel is: minden találkozás félelmet és rosszullétet okozott nekem. Volt, ahogy volt, nem veszítem el bizalmamat, mert ha Jézus és Mária visszaadta a látásom, akkor biztos vagyok abban, megadják a kegyelmet is, hogy elviseljem azokat a nehézségeket, melyek gyógyulásomat kísérik. A hit, a türelem, a bátorság és a bizalom gyönyörű jelek, melyeket megtartok életutamon. Biztos vagyok abban, hogy Jézus mindig befejezi művét. Ő, aki mindig diszkréten és szelíden munkálkodik.
Ma már jobban felismerem a dolgokat. Látom a nagy tárgyakat, olyanokat, mint a ház, a fa, a zöldövezet, az autó, a macskánk, a lépcsőház, a nap és az emberek. Visszatértem a munkahelyemre, és a házimunkát is könnyebben végzem. Vinciane örül annak a változásnak, mely édesanyjával történik, és azt mondja, hogy Isten békéje uralkodik otthonunkban! Imádságban veletek maradok! Joelle Beuret-Devanthéry
Lausanne, 2010. november 19-én
U.I: Még valami, ami segítség lehet abban, hogy megértsétek azt, amit átélek:
Az emberek azt mondták nekem, szerencsém van, hogy nem látom ezt a csúnya és szürke világot. Azt mondták, hogy az emberek rosszkedvűek. Elképzeltem, hogy a föld szürke, az emberek olyanok, mint a szürke pálcikák, a nap pedig sűrű felhőn keresztül süt, és még a víz is, amit iszom, szürke és zavaros.
Nagyon meglepődtem, amikor felfedeztem a gyönyörű tarka természetet, a mosolygós embereket, a csodálatos napot a kék égen, és hogy a világ tele van gyönyörűséggel és harmóniával! Dicsőség Neked Istenem!
Azt képzeltem, hogy az emberek olyan szorosan állnak a megállókban, mint a szardíniák a konzervdobozban, és ez nagyon kimerített. Ma már rendszeresen nyerek tizenöt percet, mert megtalálom az utat az emberek között, így gyorsabban érkezem a metróhoz. A Szűzanya vezet, fogja a kezem és mutatja az utat. Köszönöm, Mária!
A környezetemben élő hitetlen Tamások azt mondták, hogy ez lehetetlen. Néhány nappal később azonban felhívtak és azt mondták, hogy jól átgondolták a dolgokat, és a csodában Isten kezét vélik felfedezni.
Sokat tudnék még mesélni erről, de túl hosszú lenne.
Néhány vizsgálat eredménye nyilvános. A jobb szememmel kicsit jobban látom a fényt, mint a ballal. Decemberben – 2010. 12. 08-án – előjegyzett vizsgálatra egy baseli szemész professzor. Újra jelentkezni fogok. Maradjunk együtt az imában, adjunk hálát Máriának, a Béke Királynőjének és az Ő Fiának, Jézusnak, aki azt mondja: nem mentek be a Mennyek országába, ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek… A gyógyulás gyermeki lelkületet ajándékozott nekem, gyermeki tekintetet, mellyel átléptem az éjszakából a Világosságra!
Uram, minden tőled van, minden a mi boldogságunkért, és minden Tehozzád tér vissza.
Fordította: Sarnyai Andrea
