Egy asszony igaz története
Szörnyű gyerekkorom volt. Sok mindent megéltem, de mindig két kézzel kapaszkodtam az életbe. Ami később mégis majdnem tönkretett, az a két abortuszom volt.
Amikor hét éven belül ötödször lettem terhes, az orvosom megkérdezte, hogy tényleg úgy gondolom-e, hogy „folytatni kéne ezt a terhességet”. Soha nem jutott eszembe az abortusz, amíg ő nem javasolta.
A férjem azt mondta: „A te döntésed. Csináld, ahogy akarod” – és elindult dolgozni. Naivan elkezdtem olyan nőket keresni, akiknek volt már abortuszuk. De nem találtam senkit, aki beismerte volna, hogy volt neki. Megkérdeztem az orvosomat, ő pedig azt mondta: „Csak néhány perc és kész.”
Mivel addig már négy kisbabám született, most felháborítónak tartom, hogy milyen tudatlan voltam akkoriban a méhen belüli fejlődést illetően. Az orvosom azt mondta – hat és fél hetes terhesen –, hogy a baba „csak egy folt” – én pedig hittem neki. A műtétet végrehajtották. Azután, még mielőtt hazaértem, sírni kezdtem. Nem segített.
Mikor végre abbahagytam a látható sírást, belül sírtam tovább. Olyan mocskosnak éreztem magam, és olyan magányosnak! Valami mélyen, legbelül megfagyott bennem, azt hiszem. Sokat álmodtam hóról és jégről, meg kisbabákról. Úgy éreztem magam, mint akit becsaptak, elárultak és manipuláltak.
Elmentem pszichológushoz, ott azt mondták nekem: „bocsásson meg magának”, meg hogy „lépjen tovább.” Nem mondták meg, hogyan.
Két évvel később még egy abortuszom volt, tulajdonképpen a magam megbüntetésére. Meg akartam halni, vagy legalább megőrülni, hogy elszökhessek a kíntól, a kisbabákról szóló rémálmoktól, az undortól és a lealjasodástól, amit magam iránt éreztem.
* * * * *
Senki sem mondta, hogy komplikációk lehetnek, amik évekig rejtve maradnak. Nem mondták meg, hogy a szívógépnek akkora ereje van, hogy majdnem teljesen ki tudja fordítani a méhet. Emiatt idő előtt ki kellett venni a méhemet.
Senki sem mondta, hogy az abortusz után elképzelhetetlen önutálat emészt majd fel, ami bizalmatlansághoz, gyanakváshoz vezet és ahhoz, hogy teljesen képtelenné válok ellátni saját magamat vagy másokat – beleértve a négy gyerekemet. Senki sem mondta, hogy amikor gyereksírást hallok majd, ez olyan dühöt vált ki belőlem, hogy egyáltalán nem tudom majd elviselni kisbabák jelenlétét.
Senki sem mondta, hogy teljesen képtelen leszek a tükörben a szemembe nézni. Vagy hogy az önbizalmam annyira meginog, hogy nem leszek képes fontos döntéseket meghozni az életemben.
Az ön-gyűlöletem volt a gátja annak, hogy elérjem a célomat, és elvégezzem az egészségügyi főiskolát. Úgy gondoltam, nem érdemlem meg a sikert.
Nem mondta senki, hogy megutálom majd mindazokat, akik az abortuszt tanácsolták nekem, mert ők voltak a bűnsegédjeim a kisbabáim meggyilkolásában. Nem mondták meg, hogy a férjem beleegyezésével történő abortusz végül ahhoz vezet majd, hogy meggyűlölöm a gyermekeim apját, és hogy képtelen leszek fenntartani BÁRMILYEN kielégítő, tartós, megnyugtató kapcsolatot bárkivel.
Nem mondta senki, hogy az öngyilkosság gondolata foglalkoztat majd minden ősszel, amikor a kisbabáimnak meg kellett volna születniük.
Nem mondta senki, hogy az élő gyerekeim születésnapján arra a kettőre emlékezem majd, akiknek sohasem süthetek születésnapi tortát, vagy hogy Anyák napján arra a kettőre emlékezem, akik sohasem készíthetnek nekem ajándékot, vagy hogy minden karácsonykor arra a kettőre emlékezem majd, akik számára semmi nincs a fa alatt.
Azt mondták, hogy az abortusz gyors megoldás a problémámra, de nem mondták, hogy nincs gyors megoldás a fájdalmamra.
* * * * *
Elmentem a pszichiátriára, ahol sokkterápiát kaptam. Nem segített. A rémálmok folytatódtak.
Munkamániás lettem. A munka nem segített.
Kényszeres evővé váltam. Az étel nem segített.
Aztán anorexiás lettem, ami az ön-büntetés egy másik formája volt. Ebbe majdnem belehaltam, két agyvérzésem volt.
Kipróbáltam az alkoholt. Csak ideiglenesen segített. Mikor felébredtem a kábulatból, újra ott volt a kín. Ez utóbbi próbálkozásom, hogy elszökjek a fájdalomtól, csak két hónapig tartott.
Végülis három dolog segített. Először is részt vettem egy tízhetes gyógyító programon, ami abortuszon átesett nőknek szólt. Hihetetlen volt. Rengeteget segített!
Másodszor is, elmentem egy tréningre, hogy tudjak segíteni másoknak ezen a gyógyító programon keresztül, mint vezető. Minden alkalommal, amikor most ilyen csoportot vezetek, tanúja vagyok Isten csodálatos kegyelmének, hogyan állítja helyre az örömöt ezeknek a nőknek az életében. Ez is segített és segít nekem.
A harmadik dolog az volt, amikor egy alkalommal hajnali kettőkor kaptam egy telefonhívást. Egy lány volt az, aki olvasta azt a füzetet, amiben benne van az én tanúságtételem is. A lány másnap 3-ra volt előjegyezve abortuszra. Hajnali ötig beszélgettünk. Később visszahívott és elmondta, hogy úgy döntött, nem megy el az abortuszra.
Végre teljes bizonyossággal megtudtam, hogy Isten felhasználta azt, amit megéltem arra, hogy megmentsen valaki mást attól a borzasztó hibától, ami elkövettem. Ez sokat segített.
A gyógyulás nem jelent felejtést. Mindig sajnálni fogom, amit tettem, és mindig hiányozni fognak a kisbabáim addig a napig, amíg velük nem leszek a mennyben. De most már tudom, hogy Isten az életünk minden részét felhasználhatja, még a legrosszabb részeit is, hogy megengedje nekünk, hogy segítsünk másoknak.
Dicsérjük az Urat! Ő jóságos és könyörületes. Csodálatos dolgokat művelt az életemben.
