Úr kegyelme az életemben

Mikor tervezgettem ennek a bizonyságtételnek a leírását, egyre éreztem a sok akadályt ami bennem felmerül, miközben közreadom.

Mert sok a hiúság, a „szenzáció” és hatásvadászat veszélye, a magamon való elérzékenyülés és öröm a feltételezett olvasók befogadásával kapcsolatban. Nem ismerlek Benneteket, csak néhány megnyilatkozást, de úgy érzem, ti pontosan tudjátok egy ilyen írás esendőségét és a valódi üzenetét is megértitek, és talán valóban úgy fogadtok be amint vagyok: esendőn, gyarlóságaimmal együtt.
Az Úr irgalmát, Szentlelke segítségét és Mária közbenjárását kérve kezdem. Talán nem lesz túl hosszú.

Egy kis faluban születtem a nyugati határszélen 1948-ban, ötödik gyermekként és első lányként egy később hétgyerekessé váló családban. Szüleim hajdúsági városból települtek még negyven református családdal együtt, megalapítani a falut 1940-ben, háborús időkben. A kormány magyarosítani akarta a nyugati, sváb többségű területet protestáns családokkal. Édesapám cipész és földműves volt, itt földet kaptak. Édesanyám meleg szívű, sokat dolgozó volt, a hét gyerek ellátásában, az állatok gondozásában, háztartásban tevékenykedett, emlékeim szerint mindig szinte robotolt. Rengeteget veszekedtek, szinte mindig és hangosan. A munka örömét nem láttam, csak a feszült ingerültséget és hajszát, emlékeim szerint. De lehet, hogy csak ezek hagytak mély nyomot bennem. Hívő emberek voltak, káromkodás, csúnya beszéd nem volt megengedett és rendszeresen imádkoztunk, hittanra jártunk. Volt a légkörben, főleg édesapám részéről egy kemény, puritán protestáns vonal. Az ő édesapja presbiter volt.
Én jó tanuló voltam, iskola első, csapattitkár, versmondó versenyeket nyertem. Sokat olvastam és lassan, különböző hatásokra kamasz koromra egy sajátos, életidegen belső világban éltem. Az olvasmányaim, klasszikusok főleg, mély nyomot hagytak bennem és észrevétlenül a belső zárt világom hatására egy nagy, felfelé vivő gőg alakult ki bennem. Én most úgy látom, a mindenkori emberi szellem hatalmas gőgje, ami nem külső büszkeségből fakadt, mindemellett kisebbségi érzéseim voltak a vélt, vagy valós előnytelen külsőm és életidegenségem miatt is. Nem tudom ezt pontosan megfogalmazni, de pontosan érzem és harcolok vele máig is.
Sopronban érettségiztem, kollégista voltam, elszakítva a családtól az otthonomtól, amit mély traumaként éltem meg. Hála a nagy családnak, a közösséget mindig szerettem, belső, áthidalhatatlan távolságaim ellenére. Érettségi után, mivel matematikából is a humán tárgyakból is jó voltam, jelentkeztem a közgazdasági egyetemre, amiről fogalmam sem volt, hogy mi. Felvettek elsőre elméleti közgazdasági és tervezési szakra, némi politikai indításból: a nép gyermekeit segíteni kell. Iszonyúan idegenek voltak a szakmai tárgyak az egyéniségemtől, ami még mindig zárt belső világgal, de egy nagy linkséggel és művészkedéssel párosult. Sokat festettem, szobrokat csináltam, olvastam, kiállításokra, színjátszó fesztiválokra, jazz fesztiválokra jártam. Egyszerűen muszáj volt ezt tennem, de közben a tanulást elhanyagoltam. Első év végén a matematika vizsgám nem sikerült, így kimaradtam és nagyon boldog voltam, hogy megszabadulok a közgazdaságtantól.
Elkezdtem dolgozni, különböző helyeken, voltam takarítónő színháznál, számlázásban, lyukkártyás feldolgozásnál dolgoztam. Elhatároztam, hogy jelentkezem pszichológia-francia szakra, amely kétévente indult és kettőt vettek fel. Őrült ötlet volt, de nem csoda, el voltam varázsolódva még mindig. Kerestem egy francia tanárt, és az ő felesége véletlenül a közgázon tanított. Felfigyelt rám és egy hosszú beszélgetés alatt először érintette empátiával a belső világomat. Ők kommunisták voltak, a „hívő” fajtából, akik tényleg segíteni akartak, hitből, az ő hitükből. Tudták, ha nem megyek vissza az egyetemre, legalábbis ők így tudták, teljesen elkallódok. A feleség és a filozófia tanszék vezetője egy délután megfogalmazták a kérelmemet, én sírtam, és aláírtam. Visszavettek és később Szelényi Iván és a szociológia tárgy meghatározó  lett és ott tartóm lett. Na, meg a filozófia.
Belkereskedelmi marketing szakon szociológiából diplomáztam jó eredménnyel 1973-ban. Részese voltam a 68-70-es évek forrongásainak, mint minden fiatal, aki akkor élt, minden egyetemista. Végzés után falukutatásokban, interjúzásokban vettem részt. Még végzés előtti évben megismerkedtem későbbi férjemmel, aki egy felbomló házasságban, egy kilenc hónapos gyerek édesapja volt. Költő volt, az akkori pesti ifjúság egyik jellegzetes alakja. Politikai okokból figyelték, de ez akkor hozzátartozott az életünkhöz.
Hogy hol van itt az Úr? Nem volt hitem, bár tisztelettel olvastam a szeretet himnuszt és az idézeteket a Bibliából egyes kiállításokon, ahol illusztrációul szolgált. Volt egy barátnőm, aki lelkész gyereke volt és elvitt egyszer a Gyulai Pál utcába egy gyülekezetbe, de nem érintett meg. A későbbi férjem nagy empátiával érezte meg a belső világomat és az övével is táplálta az énbennem is meglevő szellemi gőgöt. Sokat és sokféle alkalomra jártunk, sok embert ismertünk. Ő a feleségétől nehezen szakadt el, volt úgy, hogy mi egy kis szobában, a volt feleség a gyerekkel a másik szobában lakott, a harmadikban az alkoholista édesapja és édesanyja. Voltunk albérletben, Gödöllőn egy műteremlakásban is meghúzhattuk magunkat.
Közben a kilátástalan helyzet miatt két abortuszom volt,majd későbbi években még kettő, mivel mindig bizonytalan volt a kapcsolatunk. Nem vágytam gyerekre, de rettenetes volt. Mindig túlélni akartam és leráztam magamról a fájdalmat, ami nagyon mélyre húzódott, máig vérzik, most már sokkal inkább. 1975-ben házasodtunk össze, én akkor már kötött munkaidőben dolgoztam marketingesként egy textilgyárban, mivel a szabadúszás egyre nehezebb lett. Én döntöttem így, a többiek sajnálkozása ellenére: ez ciki…76 nyarán egy házibulin a férjem megismerkedett valakivel, akivel összeköltözött, én egyedül maradtam, de egyszerűen nem tudtam lemondani a gyengédségről, ami a természetéhez tartozott és nem szűnt meg irántam. Gondolatban kimondva elhatároztam: jó, akkor én most a szeretője leszek.
Rengetek lelki kín, nyomasztó hónapok, évek, hurcoltam a döntéseim következményét, a mély paráznaságom bűnét, az igazi szeretetet nélkülöző kapcsolatot. Egyszer, mikor rettenetes súllyal szakadt fel bennem a fájdalom, szinte elviselhetetlenül,  hirtelen egy csodás gömb jelent meg belső tekintetem előtt, csodálatos élő, rezgő folyócskákkal, amelyek át-meg átszőtték az egészet. Valami csodálatos volt és mély békét, örömet éreztem tőle. Akkor írtam egy dadogó verset róla, de éreztem, hogy ez árulás, nem ez a célja.
Később, sok évvel utána hallottam, hogy Amerikában valaki ugyanezt látta egyszer és a Lélek működése a földön, volt a jelentése Én akkor ezt nem tudtam, de mély belső örömet éreztem és tovább tudtam élni. 1977-ben született a kislányom egyedül. Három hónapos terhes voltam, mikor egy könyvtár előterében rettentő szomorúsággal ültem és egy  fiatal nő megszólított, hogy ne legyek szomorú, örüljek, neki élete legszebb évei voltak a kisgyerekével. Iszonyú zokogás tört rám mikor elmentem.
Félidős terhesen  toxikózissal a kórházban voltam mikor megtudtam, hogy a vetélytársam is terhes és együtt várják a gyereket  Rettenetes volt, és hála az Úrnak, aki hű barátokat adott mellém és így még örömöket is adott a gyerekvárásban az elhagyatottságom mellett. Így jött el a szülés ideje, amikor megkérdezték, hogy ha lány lesz, mi legyen a neve. Én mondtam az együtt választott pogány nevet: Édua, de ott, az élet és halál küszöbén eszembe jutott, hogy édesanyám Mária, én Mária vagyok, Jézus anyja is Mária, legyen második neve is: Mária. Mielőtt megszületett a kislányom, eltűnt pár percre, másodpercre a szülőszoba előttem és csak egy hatalmas szál fehér liliomot láttam. Tudtam, hogy Mária jelkép, de nem tudtam mit kezdeni vele, csak jó volt.
A szülés után, mikor megtudtam, hogy lány, órákig csak zokogtam, nem tudtak kivinni a szülőszobából. Kétségbeestem, hogy mit kezdek egy lánnyal, mikor én, a nő csak sodródok, nincs igazi lehetőség, mit mondjak neki, hogy éljen, hiszen nőnek lenni iszonyú.
Sok sodródás, bizonytalan körülmények, itthon töltött hónapok után a gyerekkel végül Újpesten egy kertes házban kötöttünk ki, a húgommal közös albérletben. Mikor az itthon, a szüleimmel töltött hónapok után nehéz szívvel újra Pestre költöztem, azt gondoltam magamban: az ember elhagyja apját, anyját és a férjéhez tartozik. Ezt az igét vonatkoztattam magamra elég falsul, de akkor úgy éreztem, engedelmesen. Mert Pesten újra ott várt a kapcsolat a férjemmel. Ők a szüleinél laktak egy nagy budai lakásban, a volt feleség közben férjhez ment és vidékre költözött a legidősebb gyerekkel. Én nagyon el voltam zárva az emberektől, sokat voltam egyedül a gyerekkel, soha, senkire nem tudtam rábízni, de nem is nagyon akartam.
Nagyon magányosak, de mégis, valahogy boldogok is voltunk. A férjem időnként kijött, játszott a gyerekkel és velem is megmaradt a kapcsolata. Néha oda telefonáltam és hallottam, hogy emberek vannak ott, hangok, élet, és letettem a kagylót. Gyűlöltem a vetélytársamat és vissza akartam szerezni a férjemet, hogy fájdalmat okozzak neki és én győzzek. Ezt nem tudtam, öntudatlanul glóriákat gyártottam magamnak a mártíromságból, amit mások is tápláltak.
Bekerültünk az újpesti szanálások közepébe, mindent bulldózereztek a környékünkön, a végén már csak a mi házunk állt, mert nem tudtam hová menni. A húgom akkor már férjhez ment külföldre és elköltözött. Volt úgy, hogy betörtek, a széttört ajtó mellett baltával aludtam naivan. Végül kaptunk egy szükséglakást nagy sokára, egy 10 négyzetméteres üzlethelyiséget ablak nélkül. Nekem akkor nagyon jó volt, azóta is sokat álmodok róla. Közben verseket írtam, estünk is volt a Fiatal Művészek Klubjában. Meg akartam erősödni, miközben erős gyűlölet volt bennem és a tisztázatlan kapcsolat miatt sok-sok negatív érzés, szorongás.
Találtam valakinél egy keleti misztikus könyvet és abból böjtölési gyakorlatokat végeztem. Utána nagyon fogékonnyá váltam a szellemi dolgokra, Mozartot hallgattam, Nietzsche Zarathustráját ittam magamba. Ez annak a szellemi gőgnek a tökéletes megjelenítője, ami bennem is volt kezdetektől. Szinte tombolt bennem a gőg. Észrevétlenül kisiklott a talpam alól a valóság és eufórikus tévesztések áldozata voltam, de ezt nem tudtam. Egyszer, mikor valami alkalomra készültünk és egyedül voltam a fürdőszobában, egy hatalmas szelíd erő alázatra késztetett és egy nagy, csodás szeretetet érzetem, egy nagyon-nagyon kedves, szelíd és alázatos lényt érzékeltem, aki szelíden azt kérdezte:harcolni akarsz? Ugyanis azt hittük, hogy harc lesz, forradalom és mi is részesei leszünk. Akkor meg kellett értenem, hogy mennyi hiúság, tisztázatlan érzés késztet a forradalmár szerepre.
A mai kornak is nagy tanúság lenne, ha mindenki így látná a maga ellenzéki harciasságát olykor mint akkor az Úr tekintetével. Akkor lényegtelen volt, hogy igaz az ügy, lényegtelen volt, hogy önmagam is kész lettem volna feláldozni. A legbensőm, az igazi motivációim számítottak. Utána nagyon szelíden rámutatott egy középiskolás kapcsolatomra egy fiúval, aki nagyon szeretett, de én ugyanezért a szellemi gőgért nem viszonoztam. Valószínűleg az a fiú volt nekem szánva, de én elrontottam. Utána egy nagyon pontos, szinte éles kérdés következett, még mindig nagy alázattal és kedvességgel, de metsző pontossággal: kapcsolat ez így? És rámutatott a férjemmel való kapcsolat minden szennyére, a gyűlöletemre a vetélytársam iránt, mindenre. Én nem bírtam elviselni, bár tudtam, hogy igaza van. Azt mondtam neki, szintén gondolatban kommunikálva: jogom van hozzá, hiszen a felesége vagyok! Menj el! Akkor mintha állt volna pár másodpercig, majd azt mondta: keress meg. És eltűnt a szeretet burok, ami betöltötte a helyiséget és rám tört sok sötétség, szexuális késztetés, öngyilkossági késztetés. Utána, érdekes módon még tudtam tovább menni, élni a hétköznapi életet, de ezt nem tudtam volna elmondani senkinek, olyan mély alázat volt bennem a gőgösségem ellenére is. Hosszú a történet, talán így is elég hosszan írok már.
Másnap találkoztam a vetélytársammal és egy pillanatra megálltam és gondolatban felé fordulva azt kérdeztem: itt vagy? És tettem pár bizonytalan gesztust  a vetélytársam felé. Hamarosan súlyos pszichózis tört ki rajtam, több állomáson át alakulva.  Négy sötét év, zárt osztály, kataton állapotok, az életemről is lemondtak. Többször feküdtem lekötözve a zárt osztályon az öngyilkossági késztetéseim, önveszélyességem miatt. Mikor időnként kiengedtek, próbáltam a templomokban megnyugodni, tudtam, hogy Jézust keresem, de nem találtam a békességet. Többször kerestem meg papokat, reformátusokat és zokogva jártam a templomokat. A kárhozat érzését éltem meg rengeteg sátáni támadással négy évig, kisebb szünetekkel. Ennek eredetéhez vissza kell térnem a korábbi életemhez is, amikor tenyérjóslással foglalkoztam, jósnőkhöz jártam. Egyszer egy jósnőhöz a barátnőmmel mentünk, aki azt mondta, hogy ez sátáni, mondta az apja, ő fél tőle. Nem is jósoltatott. Mielőtt én kerültem sorra, a jósnő kiszólt, hogy hozzak savanyú káposztát a szomszédból. Túlfűtöttségemben az a gondolatom támadt, hogy ha hozok neki, ez azt jelent, a sátánnak adom magam. Azt mondtam magamban: legyen. És hoztam káposztát. Ez akár nevetséges is lehetne, de nem volt az, mint később kiderült. Csak nem rég jutott ez az eset eszembe és kértem szabadító imát.
A betegségem ideje alatt a férjem visszajött hozzám odaadóan ápolt, amit nem tudtam elviselni. A gyerekem, akivel addig teljesen össze voltunk nőve, nem jelentett semmit. Agyon voltam gyógyszerezve és egy iszonyú erő el akart pusztítani. Ez az erő bennem volt és egészen önveszélyes voltam. Rengeteg szorongás, rengeteg félelem és kárhozat érzésének a megélése kísért. Mielőtt utoljára visszaestem volna egészen 1987-ben, a máriaremetei templom kertjében, reformátusként,  kétségbeesetten Máriához fordultam, hogy gyógyítson meg és a gyerekem ne örökölje ezt a szörnyűséget. Akkor még visszaestem, de utána egy új gyógyszer próbáltak ki, egy depo injekciót, amitől stabilizálódott az állapotom és lassan elkezdtem épülni.
Akkor döntöttem úgy, hogy elmegyek a biblia körbe amire Cseri Kálmánon keresztül már hívogattak. Korábban   tisztább állapotaimban úton-útfélen bizonyságot akartam tenni, hogy Isten meggyógyított, de akkor még nem volt így, és Őt sem ismertem. Ez inkább még kényszeres volt. A biblia körben éppen a születésnaposokat köszöntötték és engem is és kaptam első alkalommal egy Igét. Örök szeretettel szerettelek, azért terjesztettem ki rád irgalmamat. Első reakcióm a taszítás volt: jaj, ne…. Nem tudtam sem Őt, sem magam elfogadni. Hosszú évekig az énekek, az imák, az Igék, a beszélgetések egyre közelebb hoztak Hozzá és magamhoz is. Éreztem a Lélek jelenlétét és Isten türelmesen gyógyította sebeimet. Mély hitű reformátusok közé jártam, egyikük most misszionárius Nepálban. Sok lelki segítséget kaptam, de mikor a Jézus élményemet szerettem volna megosztani, hogy ismerjenek meg, az utamat, nehézségeimet, egyértelműen sátáninak mondták, a lelkész is, hiszen tudták súlyos tudatzavaraimat. Ime a gyümölcs! - mondták.
Ez egy távolságot és fenntartásokat okozott a teljes tanítással szembeni bizalmamban. Sok, számomra kedves irodalomról hangzott el, hogy: ez nem jó, nem Istentől van. Az úrvacsoráknál nem egészen értettem a jelentését és kértem az Urat, legyen jelen benne, hogy úgy fogadhassam. Mindig igyekeztem ezzel az érzéssel befogadni. Ennek ellenére meleg, Lélektől vezetett közösségeim voltak és sok személyes kapcsolat testvérek részéről, akik fizikai és  lelki segítséget is jelentettek. De mindig volt valami, ami elválasztott. Talán az olvasmányaim, szentek írásai, katolikus lelki olvasmányok miatt is. Sokat jártam katolikus templomokba imádkozni, nagyon jó volt ott lenni. Tudtam, hogy az amit én megtapasztaltam, nem érdemem szerint van, nem értettem a célját, de ez a tudás elválasztott a reformátusoktól, akik szinte viszolyogtak sokan, mikor próbáltam megosztani. Egyszer hallottam Megjugorjéról és többi jelenésről és végig tudtam, hogy igazak és szentek.
Hét évig éltünk még együtt a férjemmel, neveltük a gyerekünket, akinek először volt apja életében. Közben kibékültem a vetélytársammal és átestem a ló túlsó oldalára. Mindent eltűrtem, részt vett az életünkben, gyakran jött fel, közös családi programok, és én nem tudtam, mi a baj. Szeretni akartam őt és most ő harcolt ugyanúgy, beépülve a mi életünkbe, a jogaiért.
Sokat jártam imádkozni, de az életem gubancaira ugyanúgy nem volt rálátásom mint azelőtt. Egyszer, mikor egy katolikus templomban egy órát imádkoztam, boldogan az Úr közelségétől, mintha azt kérdezte volna: és Péter? Mármint a férjem. Őérte soha nem imádkoztam. Mindig csak magamért. Akkor felálltam és kimentem a templomból.
Pedig addigra már református templomban megesküdtünk. Nem tudtam érte imádkozni, elzártam a szívem előle, nem tudtam megbocsátani szívemből, és a másik nő miatt sem, aki jelen volt mindig.
Sokat olvastam szentek írásait, lelki irodalmat. Közben az Úr új állást adott, egy református szeretetotthonba mentem kisegítő munkatársnak, ami takarítónői állást takart. Fele fizetésért takarítottam, mint a korábbi diplomás, de teljesen bujtatott, felesleges állásom, ahol egész nap a semmittevés volt. Örültem ennek az új adománynak és egy félév után nyugtalankodtam: meddig és miért? Éreztem, hogy nem lehet ez végleges. Vagy mégis? Ezután sikerült a Marcibányi térre kerülnöm a Mozgássérült Intézetbe nevelőtanár-szociális munkásnak, mivel, úgymond, volt már a szociális területen gyakorlatom. Nem mondtam meg, hogy takarítottam. Itt nagy örömben és tapasztalatokat szerezve 8 évet töltöttem. Mikor az előző helyemet elhagytam és itt még nem léptem be, aznap a férjem bejelentette, hogy megismerkedett egy háromgyerekes elvált asszonnyal és csak a Szentlélektől lehet ez a nagy szerelem, tehát elmegy. Addig nem veszekedtünk, én úgy éreztem, minden rendben, bár a korábban jelzett dolgok működtek. Kezdődött a sok vívódás, szenvedés.
Egyik hétvégén elvitte a gyereket, a kutyát az új asszonyhoz barátkozni és én ott maradtam rengeteg mosogatni, vasalni valóval az üres lakásban három napra. Iszonyú erővel tört rám a kétségbeesés és a magányosságok, szenvedések emléke. Csak sírtam, meg aludtam kimerülten, tehetetlenül. Volt egy ige az asztalomon, azt elolvastam, de nem tudtam imádkozni sem. Akkor, már estefelé, mintha ott állna mellettem Jézus és azt mondaná: ne félj, nem az lesz amit gondolsz. Boldog leszel. Egy csodálatos béke és öröm, mély belső öröm töltött el. Minden munkámat boldogan elvégeztem, erőt és örömet kaptam és már nem féltem. Így váltunk el, csak férjemet sajnáltam, mert tudtam, hogy nem jól döntött, együtt kellett volna kitisztázni és megharcolni a házasságunkért.
Egy év múlva el kellett költöznöm az időközben megkapott lakásba, külön a gyerekkel. Mikor félúton volt a kocsi a cuccokkal a költözéskor, öröm töltött el, mintha a saját életembe jutottam volna. A gyerekem mélyen sérült a válástól, míg én örültem a végre sajátomnak nevezhető otthonomnak, ahol nem törnek be idegenek. Mikor negyedikes gimnazista volt a lányom, terhes lett és örültem neki, hogy úgy döntött, megszüli a babát. A fiú, mikor megtudta, otthagyta, becsapta, bár én mondtam, hogy mindenben a segítségükre leszek. Rengeteg szenvedéssel hordta ki, lelki kínokkal ez a még maga is félig gyerek a gyereket. Sokszor voltam tehetetlen, és sokat imádkoztam. Mikor megszületett a baba, nagyon boldog voltam és a lányom is örült neki, de én önkéntelenül át akartam venni az anya szerepet. Nem akartam hagyni anyává válni, gyereknek tekintettem. Egy keresetből éltünk hárman, a fiú nem fizetett semmit, máig sem. Sokat imádkoztam a lányomért, de lelki dolgokban nem akart meghallgatni. Elkezdett egy fotós iskolát érettségi után, reggeli szoptatások után járt iskolába. Én úgy tudtam intézni a műszakot, hogy mire hazajött, én mentem be az intézetbe. Hagytam, hogy járjon társaságba is, járjanak fel hozzá a barátai. Mikor a kicsi másféléves lett, úgy igazította az Úr, hogy el tudtam jönni a szülőfalumba lakni, mert idős szüleim mellett szükség volt rám. Többen tanácsolták is ezt a lépést a lányomék érdekében is, hogy tudjon felnőni az anya szerephez. Sok-sok imádság, közbenjáró ima a testvérektől, kísérte a döntésemet. Mikor jöttem haza egyszer intézni a vonaton, olvastam a Bibliát és néhány ige különösen megérintett. Az egyik üzenet az volt: atyáid földjén áldást adok, aztán figyelmeztetés, hogy a szegényekre gondom legyen, és ha engem gyűlöltek, titeket is gyűlölni fognak… Ez a három útravaló kísérte a költözésemet.
Mikor, több mint harminc év után hazajöttem Pestről a kis faluba, mintha el sem mentem volna. Teljesen harmonikus volt a visszailleszkedésem. Állásom, szociális munkás állásom kettő is volt. Mert még Pesten levelezőn elvégeztem a szociális munkás szakot, megtalálva igazi hivatásomat. Három évig dolgoztam a főállásomban, amikor édesapám megbetegedett és utána ápolási díj mellett csak a mellékállásomban dolgoztam. Így vezetett az Úr sok elmélyülési lehetőségre, csendességre, a Vele való intenzív közelségre, ugyanakkor a magány megélésére is, ami sokunk sajátja. Közben csodálatos módon hozzájutottam egy kezdetleges számítógéphez, amin elkezdtem legépelni régebbi írásaimat. 2003-ra sikerült kiadni az első kötetet, ami áttörést jelentett bennem mindenfajta kultúrával, szellemi tevékenységgel kapcsolatos idegenkedésemben. A volt férjem, az eddigi életem teljes megtagadása, távolítása, a szellemi gőgtől való félelem sok gátlást okozott bennem ezzel kapcsolatban.
Közben megválasztottak helyi képviselőnek, az előző ciklust végigcsináltam. Van egy helyi egyesületünk annak a titkára vagyok, elvégeztem a  Sapientián a Gyermek-és Ifjúságvédelmi Tanácsadó szakot. Úgy3-4 éve történt, hogy egy hívő pszichiáter azt mondta, én gyógyult vagyok, nincs szükségem az injekcióra, amit akkor már több mint 15 éve kaptam. Akkor abbahagytuk, lassan, fokozatosan. Rá két hónapra eufórikus szerű állapotba kerültem, sokat imádkoztam mint mindig és Úr vezetésének gondoltam mindent ami eszembe jutott. Nem aludtam, böjtöltem és sokat imádkoztam, véltem: az Úr kéri ezt. Közben súlyos tévesztések és sátáni támadások között voltam, amit érzékeltem is, de nem tudtam kibogozni, mi jön az Úrtól és mi nem tőle. Egyszer azt is elhitette velem az ellenség, hogy annyira bűnös vagyok, hogy nincs  mentségem, a kárhozat vár rám, mindezt úgy mondta, hogy az Úr mondja. Én úgy vettem, hogy valóban Ő mondja, tudtam, hogy bűnös vagyok és nem ismertem még annyira az Urat, hogy Ő nem ilyen. Zavarban vagyok máig is, mert a katolizálásom ennek a folyamatnak az elejére esik, szintén vezetésből, de biztos vagyok benne, hogy Mária vezetésével, aki segíteni akart.
Ennek az is volt a konkrét előzménye, hogy egy családi problémában közbenjárásért, és az igazság megtapasztalásáért ebben a dologban elmentem Medjugorjéba. Előtte már régebben vágytam rá és egy katolikus testvérrel korábban egy hosszú levelet is küldtem Máriának oda. Nagyon egyszerű, mély és igazán szent volt ez a találkozás Máriával Medjugorjéban. Bementem egy gyóntatószékbe a második napon és kérdeztem az atyát, mit tegyek, én református vagyok, de mélyen hiszek ezekben a jelenésekben. Ő azt mondta, nekem kell eldöntenem. Akkor imádkoztam Máriához és kértem, mutassa meg, mit kell tennem. Akkor ott úgy értettem meg, maradjak meg az egyházamban, a reformátusok részéről nem bűn, csak tévedés, hogy Benne nem hisznek. Ők is jó úton vannak, szeretett gyermekei az Úrnak és jó helyen vagyok közöttük. Akkor utána, mivel a faluban nem volt református hitoktatás, kértem a lelkészt, hadd kezdjem el, amit ő megengedett. Beíratkoztam a hitoktatói szakra és levelezőn végeztem, közben hittan órákat tartottam, ami abból állt, hogy imádkoztunk a gyerekekkel és Jézus szeretetéről beszéltem nekik. Később egy karizmatikus mise után Ménfőcsanakon egy szociális testvérrel beszélgettem felemásságomról és ő azt mondta, előbb-utóbb döntenem kell.
Mikor az említett zavarosabb állapotaimnak akkor még csak jelzései voltak egy eufórikus szerű örömmel, amit a Lélek örömének véltem, úgy éreztem, az Úr azt kéri, döntsek a katolikus egyház mellett. Egyik vasárnap az istentisztelet után felálltam és azt mondtam a nagyon kis gyülekezet és lelkész előtt, hogy én katolikus leszek, mert Mária szerepével kapcsolatban a katolikus egyház tanításáról vagyok meggyőződve és ezután misére fogok járni. Ők azt mondták, bármikor szívesen látnak, ha meggondolom magam. A szüleimnek nagyon fájt, hiszen nekik a refomátusságuk az ősöket, a gyökereket is jelentették és én ezt tagadtam meg ,az „idegenekhez” csatlakozva.
Éreztem azokban napokban, hogy nem olyan a lelkiállapotom mint a megszokott és voltak emlékeim a betegségemről évtizednyi távolságból. Nagyon komolyan imádkoztam, és kértem az Urat, mutassa meg.visszamenjek-e az injekcióért. Mondtam Neki, hogy az injekció nem okoz nekem gondot, megszoktam, és ha Ő úgy itéli, úgy akar gyógyítani, szívesen megyek vissza. Akkor úgy éreztem, hogy azt mondja, fogadjam el magamat, az érzéseimet, pszichémet és ne féljek. Addig ugyanis ezt nem tudtam megtenni, mindig volt betegség tudatom is és sok mindent nem mertem megélni az érzéseimből. Már az injekció, és stabilizálásom után Pesten „rendhagyó” elsőáldozó voltam egy ferences atya segitségével, aki felkészített erre, később egy évvel bérmálkoztam. Valahogy nagyon furcsa volt ez az egész a sok sátáni támadással és Mária jelenlétének állandó érzésével. Egy másik dimenzióban éltem kb. 10 napig, rengeteg tévedéssel, de szüntelen imában. Mikor a plébánostól kértem szentelt vizet és kitettem a lakásban, csökkentek a súlyos támadások és el tudtam menni segítséget kérni.  Az atya azt mondta, hogy menjek vissza az injekcióért. Mikor már mertem aludni és az injekciót is megkaptam, pár nap múlva minden visszaállt a normális állapotba bennem. Az Úr nagy csodájaként  élem meg, hogy  csodálatos módon a környezetem nem vett észre semmi rendkívülit, így nem rombolódott le a bizalom a munkámmal, életemmel  kapcsolatban.
Ezután a lábon kihordott visszaesés után elmentem pár alkalommal szabadító imára egy lányhoz, akinek erre van karizmája. Sok mindent letettünk, az abortuszokat is, de a seb megmarad. A visszaesés után sokkal erősebb voltam, mikor stabilizálódott az állapotom és betegség-tudatom megszűnt, vagy visszahúzódott. Lelkileg megerősödve, de nagyon fáradtan és sok-sok kérdőjellel éltem utána a normális életemet. Máig nem értek sok mindent és próbáltam elemezni, helyretenni az Úr szándékát, de egy bencés atya, akitől próbáltam segítséget kérni, azt mondta, ne akarjam megérteni egészen. Fogadjam el. A betegség-tudatom szinte eltűnt, ugyanakkor egy bizonytalanság a sok sátáni tévesztés miatt megmaradt: hogyan ismerem fel a Lélek hangját, ha ennyire nem tudom megkülönböztetni a bensőmben?
Úgy olvastam az Úr üzeneteiben, hogy ezeket a lelki szenvedésünket a tisztulásunk érdekében engedi meg. Amellett, hogy a biztos kárhozattól mentett meg azzal, hogy az elutasítás után, a Szentlélek elleni bűn elkövetése után még mindig adott lehetőséget a megtérésre, a sötétség idején is velem volt, megmentett, bár akkor nem érzékeltem.  Ha akkor amikor elutasítottam, meghalok, a biztos kárhozat vár rám. Megértettem azt is, hogy minden, az egész életünk hozzánk tartozik, Nála jelenben van minden múltbeli tettünk, döntésünk is. A forradalmár szereppel kapcsolatban is nagyon fontos és aktuális üzenete van számomra, és általában az igazságainkkal kapcsolatban, a jogos harciassággal.
Ha nem ismerjük magunkat, és az igazi motivációinkat, mártírként is zuhanhatunk a kárhozatba. A szellem embereiben, és mindenkiben a gőg a legnagyobb veszély, és ezt a gőgöt sok alkotásból, a kultúra sok alkotásából is magunkba szívhatjuk. Nem mentenek meg a szép érzések, a kultúra. Csak az alázat, az önismeretre való, az igazi, kendőzetlen önismeretre való törekvés segíthet. Az imádságaim, a Vele való beszélgetéseim az évek folyamán sok mindent mutattak meg magamból. Mindig ketten voltunk az imádságnál. Nem úgy, hogy én mondom, Ő meg hallgatja, hanem én is egész valómmal, az Ő tekintetével ismerve magamra. Valóban „ mi ketten” ahogy Vassulánál olvastam.
Máig vannak támadásaim, szeretnék is megszabadulni attól a belső, gúnyos hangtól, ami mindig kísér és le akar rombolni minden áhítatot bennem. Időnként, most már ritkábban, komoly lelki kínokat, zavarokat élek meg, de ezek után a nagyon nehéz időszakok után mélyebb alázat és mélyebb tisztelet van bennem Jézussal szemben és mindig megjön a vigasztalás, felüdülés is . Csak hát tényleg nehéz. És állandónak kell lenni a résen létnek, még akkor is sok a bukás.
A katolikus egyházban megtaláltam a lelki otthonomat és Mária, az Oltáriszentség a két legfontosabb pillérje a katolikus hitemnek. Mégis, a félelem a sátán erejétől, a sok szörnyűség emléke és állandó veszélyeztetése gyengíti az Úr hatalmába, erejébe vetett hitemet és ezt az évet éppen ezért a bizalom évének is nevezem. Ebben kell erősödnöm és félelemtől megszabadulni az állandó kísértések, támadások ellenére is. Mert az ellenség nem adja fel. Mikulásra jelent meg második kötetem, szintén az Úr ajándékaként, és több embernek segít. Úgy érzem, feladatom az is az írások által, hogy gyengeségeim, harcaim kifejezésével, olyan nyelven szóljak, amit azok is megértenek, akiknek nincs élő kapcsolatuk  az Úrral, de megérzik benne, hogy valahogy jelen van. Őszintének kell lennem, magamat adom, és amikor írok, az Úrnak írok, könnyítendő magamon az írás által is. Persze vannak biztosan magamutogatásból, hiúságból, rejtett hiúságból született írások is köztük. De az egészet az Úr kezébe tettem le és Ő most a közelmúltban megajándékozott segítőkkel, hogy az elfogyott példányok helyett még 100 példányt nyomhassak. Hála Neki az Ő sok-sok csodájáért, tanításáért és vezetéséért!

Szekeres Mária