Szabadulásom az okkultizmusból - tanúságtétel
V. Lilla
Gyerekkoromban mindig féltem: féltem a sötéttől, az éjszakai ismeretlen, mégis rettegetten ismerős hangoktól, az egyedülléttől, a magánytól, a rossz álmoktól, melyek súrolták a valóság határát, olykor túlságosan is valósak voltak.
Vittek pszichológushoz, aki csak ennyit mondott: „Kérem szépen, a gyereknek túl élénk a fantáziája…” És senki nem hitt nekem…
Teltek-múltak az évek, felnőttem. A félelem megmaradt, maradt a sötétség, és maradtak a rossz álmok. Közben elsőáldozó lettem, bérmálkoztam, jártam hittanra, próbáltam katolikus közösségekhez csapódni: de nem ment. Hiányzott az egymás iránti szeretet, az öröm és lángolás, Istenben való boldogság, és az új testvérek felé irányuló feltétlen elfogadás! Sokszor mondták: „Ki kell érdemelni, hogy közénk tartozz…” És én újra csak próbálkoztam: máshol, másokkal. De ugyanezt láttam.
’94-ben megbetegedtem, gyógyíthatatlannak mondták az állapotom: „Ezzel együtt kell élnie…”És követte rengeteg tortúra, fájdalom, kórház, magántanulóság, iskolaváltások, megaláztatás, súlyos depresszió, öngyűlölet és önpusztítás… És akkor elég volt! Megharagudtam az egyházra, és az „ő Istenére”, aki elhagyott. Megharagudtam a családomra, a szüleimre, a régi közösségekre. Gyűlöltem mindent, az egész világot, lázadtam minden ellen, ami a múlthoz kötött. Elkezdtem keresni. Nem tudtam, mit, de éreztem, hogy valahol lennie kell igazi, mindent átható, egyetemes szeretetnek… elrejtve talán, valahol, léteznie kell egy igaz Istennek. Belemerültem az okkultizmusba. Sok mindent kipróbáltam, kerestem az utam, de sehol nem éreztem az igazságot, őszinteséget... 2000-ben elkezdtem Hatha-jógázni, abbahagytam a húsevést- amire azóta sem szoktam még vissza-, észrevétlenül átalakult az életem. Utána jöttek a meditációs csoportok, a rádzsa jóga, füstölők tömege, aromaterápia, gyógyfüvek, természetgyógyászat, kristálygyógyítás, színterápia, csakraterápia, homeopátia, agykontroll, reiki „mesteri fokon”, energiagyakorlatok, légzésterápia, feng-shui, asztrológia, fehér mágia, tarott kártyajóslás- sokan jöttek hozzám tanácsért-, parapszichológia, keleti vallások, Buddha, Krishna, Shiva, hinduizmus, India, és végül: Sai Baba. És a szobám szép lassan kezdett egy indiai szertartás-odúvá válni: fojtogatóan erős füstölő szag, éjjel-nappal indiai zene, a falak teli indiai istenségek képeivel, keleti szimbólumokkal, feng-shui jelekkel – soknak még most sem tudom a jelentését -, indiai szobrokkal, szélcsengőkkel, kristályokkal, jóskártyákkal, zsákszámra okkult könyvekkel, kendőkkel… És lassan elfordultam a barátaimtól, elvadultam a családomtól, elköltöztem otthonról. Új családom lett – okkult közösségben -,s már nem akartam emberek közé menni, vágytam a hosszú évek óta rettegett magányra, egyedüllétre, és Indiára. Semmi nem érdekelt, csak, hogy mehessek, el innen, az ismeretlenbe, minél messzebbre, Sai Babához, egy kis indiai falu ashramjába… Abbahagytam a főiskolát, elzárkóztam a párkapcsolatnak még a gondolatától is, nem akartam már családot, gyerekeket, csak egy szép halált…
Sok volt bennem a feszültség, de lassan az is elmúlt. Maradt a melankólia, India, bódultság, és lassú haldoklás. Közben annyira súlyos állapotba került a betegségem, hogy 2004. nov.5-én megoperáltak. Életmentő műtét volt, nem sokon múlt… És akkor, ott, az intenzív osztályon, amikor már semmim nem maradt, semmi nem volt, amibe belekapaszkodhattam volna, egyszer csak megváltozott minden. Megéreztem a szívemben a szeretetet. A végtelen, kiapadhatatlan nyugalmat és szeretetet, amit mindig is kerestem. Nem volt semmim, mégis mindent megkaptam, amire szükségem volt. Elvesztettem az életem, de újat kaptam helyette. Megtaláltam Istent, bár nem volt neve, rátaláltam a szívemben örökké égő, óvó szeretetére, mely annyi éven át hívogatott, vezetett a sötétségben. Ennek ellenére Indiába még mindig menni akartam. Nem tudtam miért, csak éreztem, valami vonz a messzeségbe, erősebben, mint valaha. Nyáron jött egy hirtelen lehetőség, pedig még fel sem épültem teljesen… 3 napom volt rá, hogy megvegyem Indiába kedvezményesen a repülőjegyem. Egy csoporttal készültem utazni, akik Sai Baba egyik magyar szervezetének tagjai. A kint tartózkodás 6 hétre volt tervezve, 2006.jan.2-i indulással, de én tudtam, hogy ha egyszer kijutok, soha többé nem fogom viszont látni az otthonom. Mégis menni akartam, mert valami eszeveszett erővel húzott. Attól kezdve éjjel-nappal csak az utazást terveztem. Listákat készítettem, költségvetést. Mindent alárendeltem a tervnek Nem érdekelt mások véleménye, aggodalmai, kinevettem őket, s mindenkinek folyton csak az utazásomról beszéltem. Teljesen a rabjává váltam. Egyre gyorsabban teltek a napok, hónapok... És egyszer csak, hirtelen rossz érzésem támadt: éreztem, hogy a vesztembe rohanok. Oltások nélkül, éppen felépülve egy súlyos műtét után, állandó diétára fogva nekivágtam volna a teljes ismeretlenségnek, a fertőzésekkel teli mocsoknak. Eltelt néhány hét, de a rossz érzés nem szűnt meg, sőt, egyre erősödött. És erősödtek lelkemben a harcok is: menjek, ne menjek? Hiszen évek óta ez minden álmom: India, a mesék országa… De egy láthatatlan erő nem engedett. Ez az erő hatalmasabb volt a mesék vonzásánál, hatalmasabb mindennél, amit azelőtt tapasztaltam. Egyik reggel látomásom volt: láttam Sai Babát, előtte a hajbókoló, fehér ruhákba öltözött tömeget. Olyan volt, mint egy színpadí jelenet. De Isten megmutatta, hogy mi rejtőzködik a kulisszák mögött: mintha elvágták volna a képet a felénél, Sai Baba mögött hatalmas lángtengert, és semmihez sem hasonlítható sötétséget láttam. És éreztem a gonoszt, éreztem tomboló, vad dühét, csalogató ármányát. És akkor már mindent értettem. Rettenetesen megijedtem! Írtam az utazási irodának, és 3 napon belül a kezemben volt a jegy ára. De a neheze csak akkor kezdődött. Mert a gonosz nem engedi el egykönnyen a lelket, akit már majdnem megkaparintott. Összeszedtem minden képet egykori gurumról, széttéptem és kidobtam a szemétbe. De az emléke egyre jobban fojtogatott. Pár hét múlva részt vettem egy 3 napos lelkigyakorlaton (Fülöp kurzus). És ott Isten megmutatta nekem, hogy ő volt a fénysugár, aki átvezetett a sötétségen, ő az Atya, aki évek óta beszélt hozzám, én mégsem ismertem fel a hangját. Amikor este hazaértem a kurzusról, nekiestem a szobámnak, és mindent, ami a múltamhoz kötött, darabokra törtem. Nem volt kegyelem: széttörtem az indiai cd-imet, a szobrokat, képeket, füstölőket, darabokra szaggattam az okkult könyveket, szimbólumokat, a féltve őrzött tarott jóskártyáimat és kristályaimat, indiai csillogó-villogó ékszereimet, ágyterítőket és mindent, ami eddig elvakított. Hosszú órákig harcoltam szellemeimmel, míg végül sikerült mindent bezsákolni. Hét nagy zsák szemét lett egykori belőlem, s mindenből, amit magamnak hittem. Ennyi volt egy élet, s ennyi a halála.
S hogy mi maradt utána? Fojtogató üresség, és füstölő szag, mely évek alatt már a lelkembe, és mindenembe beleivódott. És akkor kezdődtek az éjszakai rettegés órái. Az ördög magának követelt, és hadjáratot indított. Hetekig nem tudtam aludni. Minden éjjel 2-3 óra körül valami felébresztett, és nem engedett. Újra hallottam a hangokat, láttam a fekete árnyakat. Nemcsak éjjel, nappal is. Ott voltak a munkahelyemen, az utcán, az otthonomban. Sai Baba minden éjjel ott állt az ágyam mellett, egyre közelebb jött. Időnként fojtogatott is, kínozta a testem és lelkem. És én rettegtem. Nem tudtam, mibe kapaszkodjak. Gyökértelen lettem. Eldobtam mindent Istenért, miért hagyott mégis szenvedni? Pedig Ő velem volt akkor is. Jézus vigyázott rám, és beszélt hozzám. Azt mondta, nem szabad félnem, mert ő mindig és minden pillanatban velem van, fogja a kezem, nem hagy elveszni. Heteken át kért, hogy bízzam rá az életem, adjam át neki minden félelmem és fájdalmam, s ő elhordozza helyettem. Szeretete szívemben élt, s ez a szeretet mindennél hatalmasabb. Azt mondta, a fényéből elég egy szikra, s a sötétség elpusztul örökre. És akkor, amikor újra megbetegedtem, kialvatlan kétségbeesésemben, hánykolódó, zakatoló lélekkel, a teljes összeomlás szélén, végre megtettem azt, amit már régen kellett volna, mert éreztem, hogy egyedül nem megy. Egyik éjjel arra ébredtem, hogy Sai Baba fojtogat. Nem kaptam levegőt, rettenetesen fájt a torkom, a mellkasom összeszorult. Nem tudtam megmozdulni, nem tudtam kiabálni sem. Éreztem, hogy elszáll minden erőm, képtelen voltam tovább küzdeni ellene. Feladtam mindent, és végre, annyi szerető bíztatás után, teljes szívből rábíztam az életem Jézusra. A torkom fájt még egy hétig, de lassan, finoman, elkezdett oszlani a sötétség. Lépésről lépésre megtanított rá, hogyan győzhetem le az ördög minden mesterkedését, meggyógyított újra, fokozatosan elvette félelmeimet, s visszaadta a hitem: Őbenne. Azt mondta, azért engedte mindezt megtörténni, mert meg kellett tapasztalnom a gonosz erejét. Át kellett mennem a megpróbáltatásokon, hogy méltó lehessek hozzá, méltó a bizalmára, s hogy tanúságot tegyek végtelen szeretetéről és irgalmáról szerte a világban. Azt mondta, legkedvesebb gyermeke vagyok, mert neki mindenki a legkedvesebb. És velem van azóta is. A szívemben él, s Én az ő szívében. Minden nap beszél hozzám, tanít szeretetre, megbocsátásra, és békességre. Azt kérte, tegyek róla tanúságot mindig és mindenhol: megtettem.
Bp., 2006. január 31.
