Egy fogva tartott írása: Az élet, mint Advent és ajándék
A Mécses kéthavonta megjelenő -decemberi - börtönújságjában megjelent fogvatartott testvérünk döbbenetes írása, vallomása:
Egy tárgy, aminek ár-értéke van, még ha szellemi értékkel is rendelkezik, akkor sem lehet igazán az élet legszebb ajándéka. Az első és talán a legnagyobb ajándék számunkra maga a létünk, bár életünk nem minden pillanata szép, ám az élet, amit ajándékba kaptunk a Teremtőtől és a szüleinktől, számtalan szebbnél szebb ajándékot tartogathat számunkra. Említhetném egyből a legfontosabbat és ezért a legnehezebbet is: a kapcsolatot az emberekkel, a világgal és Istennel.
Megszületésünk a szüleinknek a legszebb ajándék az élettől, bár nagyszüleinknek még szebb és gondtalanabb ajándéknak számítunk. Szerető szüleink nekünk is ajándékok az életben, kivéve talán a kamaszkorunk néhány pillanatát. Az élet szép ajándéka, ha megtaláljuk a valóban jó barátokat, és életünk valós igaz társát. E kapcsolataink közös választáson alapulnak, és nem adottak, mint a szüleink esetében, azonban ugyanúgy kölcsönösen ajándékok vagyunk egymásnak.
Az első megtapasztalásom, hogy az élet ajándék, és a következő eseménysor volt rá a bizonyíték: a középiskolát fél év után abba kellett hagynom a sok igazolatlan hiányzásom miatt. Félévi munka után felvettek egy szakmunkásképzőbe - ahol újra túl sok szabálytalan tanulmányi szabadságot vettem ki, és ismételten az iskolából való kirúgás fenyegetett. A kitűzött fegyelmi tárgyalás előtt, a szülők felé érzett lelkifurdalásomban és a magam iránt érzett dühös szégyenemben arra a meggondolatlan lépésre szántam el magam, hogy az otthon található gyógyszermennyiség nagy részét bevettem. A megoldásnak tűnő cselekedetemet némi mellékhatással, de szerencsésen megúsztam. Ahogy a másnapi kirúgást is, egy szigorú megrovással. De a figyelmeztető „Atyai" pofont megkaptam, ugyanis a fegyelmiről hazafelé tartva, a villamosról leszállva még a dupla szerencsémen mélázgatva az induló villamos elé léptem. A jármű irgalmatlan csilingelése és a ferde eleje segített, hogy a szívgörcs kerülgetése felgyorsította a lábelrántó reflexemet. A láb- és életmegmenekülő pillanatok után leizzadva és remegve rogytam le egy közeli padra. Ahol az ijedtségemből való ocsúdás közben lepergett előttem rövid életem filmje és a halálközeli másodpercek. Rádöbbentem, a végzetet nem kell siettetni, jön az magától is, főleg nem önkezűleg, és nem lényegtelen dologért nem szükséges gyorsítani az elmúlást. Tehát: ne add fel, és becsüld meg az új ajándék életet!
Sajnos később sem a magam, sem a mások életét nem tartottam meg és nem becsültem meg. Bánatomra egy új életet sem tudtam ajándékozni, „csak" elvenni. Bár az új életajándék megfogant, de az akkori barátnőm édesanyja elvettette, mert egyébként kitagadja a lányát a családjukból. Pedig már egy éve terveztük az összeköltözést és a házasságot. Az együttélést ellenezte, az egybekelést támogatta a mama, aki hozzájárult a kapcsolatunk elhalásához. A későbbi házasságom igazi megerősítését egy kis ajándékkal a bűnöm lehetetlenítette el. Tettemmel „nemcsak" az ajándék életüket vettem el az áldozataimtól, hanem az ő létajándékuktól fosztottam meg a hozzátartozóikat is. Megszakítottam két ártatlan életutat, és ezzel együtt megtörtem az én és a feleségem saját és közös álmait is. Bűnös cselekedetemmel az emberségem legaljára értem, ahonnan egy Káin-pecsétes élet kezdődött el számomra.
Ebből az emberietlen állapotból az újra emberivé válás útjára való első lépés a szembenézés magammal és a mélyreható önvizsgálat volt a valóság talaján. Tisztáznom kellett a múltat, hogy miért és hogyan jutottam el a tettem elkövetéséhez, a jelen helyzetemhez. De egyben el kellett gondolkoznom a jövőmről, hogy van-e értelme folytatni az életet, érdemes-e küzdeni a mindennapokkal - évtizedekkel a bizonytalan célért, a szabadlétért, amit lehet, hogy meg sem élek. Talán túl gyáva voltam, hogy lezárjam az életemet, mint ahogy az áldozataimnál tettem. De ha megteszem, az is gyávaság, hiszen nem vállalom a felelősséget, a bűnhődést. Kérdés, hogy mi a valós áldozás-áldozat? A gyors halál és rövid bűntudat, vagy az élet, szembesülve az életfogytig tartó bűnléttel.
Igazuk van, akik azt mondják, hogy nem számít, hányszor kerülsz padlóra, a lényeg, hogy fel tudj állni. Mindennek ellenére is lehet még az életet ajándéknak - életnek érezni és ajándékká - életté tenni. Mint diákkoromban: Ne add fel, és becsüld meg egy új élet lehetőségét!
Ebben segített az alapjában normális neveltetésem, az optimista életszemléletem, az élet - a könyv - tudásvágy és a szakmám szeretete. Igaz, ezek a nagy bűntől nem mentesítettek, viszont a helyes út felé terelgettek. A felállás segítséggel könnyebb, egyedül nem vagy csak nehezen megy. Fizikailag és anyagilag karbantart, hogy dolgozhatok a szakmámban. Szellemileg és lelkileg sokat jelentett az érettségizés és a Pécsi Hittudományi Főiskola elvégzése, ami egyben felszínre hozta azt is, amit addig is sejtettem, hogy a tudás kevés, hit is kell az élethez. Amiben még jobban erősítenek a főtámaszaim: a gyerekkori barátom, és a Mécses Szeretetszolgálat, benne nagy súllyal a levelezőtársam. Őket is nevezhetem nyugodtan adventi életajándékoknak is, mert segítenek embernek éreznem magam ebben a bűnösségemet sulykoló világban. Minket, a börtön falán túl élőket a társadalom zöme az élet sötét oldalának lát, némi ismerettel és több joggal. A még több szerzett ismerettel és még nagyobb belső nyitottsággal rendelkező mécsesek fényei átláthatóbbá tesznek minket, és reménytelibbé életünket. Ezt érzem a barátjává fogadó mécsesemmel kialakult kapcsolatban. Telitalálat a "fahíd" jeligéje. Amely átível az életet a bűntől elválasztó folyó/fal felett, és ami szilárd talapzatot ad a lehetséges visszatéréshez a valódi élethez.
Gyermekként az advent inkább még karácsony és az ajándék miatt fontos, azonban már akkor is lényegesnek vesszük a családi együttlétet. Ami idősödve azért a legfontosabb, mert az élet nagybetűs adventi ajándékaival, az életünk párjával, a gyermekeinkkel és unokáinkkal lehetünk együtt. Viszont a szépkorban már minden nap ajándék, bár a szív, a motor nem öregszik, de a többi alkatrész már kopik, és már érezni a közeledő véget. Ám az inkább egy új kezdet. Mert Isten adventi ajándéka, Krisztusnak születése közösséget hozott létre. Jézus élete, kegyelme és megváltása által életet adott és ad. Hiszen Ő az út, az igazság és az élet, és általa juthatunk az Atyához. Ha hallgatunk Rá, akkor Ő lesz az életutunk, azaz adventi felkészülés, hogy tékozló fiúként hazatérjünk az Atyai közösségbe.
Írta: József, fogvatartott testvérünk
BVOP Kommunikációs Főosztály engedélyével
Akármekkorát is botlunk az életben, kövessünk el bármekkora bűnt, ha őszintén megbánjuk, bizonyítjuk, hogy ugyanolyan emberek vagyunk, mint bárki más, mint például te!
Az Atya, Jézus és Szentlélek pedig végtelenül szeret minket, és irgalmaz a megtért bűnösnek!
(A Mécses Szeretetszolgálat facebook oldaláról)
