Szép tanúságtétel a lelki adoptálásról és az örökbe fogadásról
Évek óta hagyomány a pápai Szent Anna egyházközségben, hogy lelki adoptációt hirdetnek. Lényege, hogy a csatlakozók 9 hónapon át vállalják, hogy imádkoznak egy magzatért, akinek az élete veszélyben van. Hogy mi értelme van? Erre talán választ ad a mi történetünk.
Három évvel ezelőtt kaptam egy nagyon fontos telefonhívást. Ezt a hívást már 2 és fél éve vártam, minden áldott nap és minden áldott éjjel. Tudtam, hogy ez a hívás meg fogja változtatni az életemet. De azt akkor még nem tudtam, hogy nemcsak az életemet, hanem az egész személyiségemet, és átrendez, átértékel mindent. A telefonom megcsörrent, és az a hang szólt bele, és azt mondta, amit oly régóta hallani szerettem volna. Arról adott hírt, hogy egy asszony méhében készülődik a világra egy gyermek, aki talán az én gyermekem. És szeretné, ha megismernénk egymást.
Egy héttel később így is történt. Két nő találkozott egymással. Egyikük a méhében hordozott egy gyermeket 7 és fél hónapja, a másikuk a szívében már hosszú évek óta. Ahogy megláttuk egymást szavak nélkül is tudtuk, hogy közünk van egymáshoz és mindegyikőnk számára értelmet nyert minden addigi szenvedésünk. Tudtuk, hogy ennek így kellett történnie, hogy nem hiába volt a sok testi és lelki gyötrelem.
Együtt mentünk orvosi vizsgálatra, ahol az UH készülék monitorján az első, amit megpillantottam a talpacskája volt a gyöngysor ujjacskákkal. Aztán azt is megtudtuk, hogy kisfiú fejlődik abban a pocakban. Az első találkozást még egy követte, majd teltek tovább a hetek. Nagyböjt volt, aztán eljött a Húsvét is, a baba pedig tovább növekedett az asszony méhében, ahogy a mi szívünkben is a várakozás. Mígnem Húsvét utáni héten egy éjszaka újra megcsörrent a telefon, megindult a vajúdás.
A szülőszobában ketten voltunk újra. Ő és én. Órákon át szorítottuk egymás kezét, magamra akartam venni minden szenvedését, minden testi kínját, ami a szüléssel együtt jár, vagy legalább az erőmből átadni neki. Hogy segítsek neki és segítsek a babának. Míg végül az utolsó két percben megszűnt a külvilág számunkra, összekapaszkodva eggyé váltunk. Két nő, két anya. És megszületett a gyermek. A kisfiam.
Három évvel ezelőtt március 25-én ismerkedtünk meg a kisfiam életet adójával. Március 25-én, Jézus fogantatásának ünnepén. Szentül hiszem, hogy a fiam azért születhetett meg, mert valaki korábban lélekben adoptálta, és imádkozott az életéért. Ezt most szeretném hálás szívvel megköszönni neki itt is, így is, ismeretlenül is, mert lehet, hogy épp most olvassa ezt az írást. És szeretném megköszönni a Szűzanyának a közbenjárását, hogy segített a kisfiamnak megszületni. És szeretném megköszönni a Jóistennek, hogy ilyen csodálatos gyermekkel ajándékozott meg minket. Ezért kérek mindenkit, ha az egyházközségükben lelki adoptációt hirdetnek, csatlakozzanak! A mi családunk a bizonyság arra, hogy van értelme imádkozni a megfogant életekért, és a Jóisten a legreménytelenebb helyzeteket is szerető gondoskodással rendezi el, még akkor is, ha maguk az érintettek sem akarnak sokáig hinni benne. Csak igent kell mondani az Életre.
-elo-
A lelki adoptálás rövid története és a napi ima, amit mondani kell, itt olvasható: http://www.szeretetfoldje.hu/index.php/cikkek-irasok/471-lelki-adoptalas-egy-magzat-oeroekbe-fogadasa
