Isten tanúsága járvány idején
Itt a járvány, és a szakemberek sok jó tanácsot adnak, amit érdemes megfogadni és betartani. Ez a világ válasza a veszélyre – de mi az Egyházé? És különösen mi a magyar egyházé, amelyik három éve imádkoztatja a hívekkel – a NEK-re készülve -, hogy az Oltáriszentség a mi „orvosunk és békességünk”? Amelyik azt kéri, hogy „az Ő erejét és örömét elvigyük minden emberhez…”? Úgy tűnik, a buszsofőrök, bolti eladók, orvosok és hivatalnokok megkapták az erőt – a bűnösök megelőznek minket Isten országában -, miközben egyházunk lehúzta a rolót…
Mit tettek egykor a keresztények járvány idején? Három dolgot mindenképp: bűnbánatot tartottak, imádkoztak Isten kegyelmének kiáradásáért, és ápolták a betegeket. Azt gondoltam, legalább a bűnbánatot és a közös imádságot fenn kell tartanunk, természetesen az óvatossági rendszabályok betartása mellett! Ezért úgy láttam jónak, hogy részemről a közösségi alkalmainkat megtartom, áthelyezve azokat a törökbálinti Szeretetláng kápolnába, az Oltáriszentség jelenlétébe. Természetesen mindenki szabadon dönthetett, hogy jön-e – nálunk teljes szabadság van, nincs se elköteleződés, se tizedfizetés, se főnökség, csak nyitott ajtó -, így aztán többen maradtak otthon, mint akik eljöttek...
Elkövettem azt a hibát is, hogy elhatározásomat nyilvánosságra hoztam a közösségi felületeken, kaptam is bőven a fejemre levélben, kommentben, telefonon, minden vagyok, csak még akasztott ember nem. Nem csoda, hogy szerda délutánra magam is elbizonytalanodtam – és mit tesz ilyenkor egy keresztény? Imádkozik és tanácsot kér Istentől.
Isten elé járultam tehát, két dologgal. Az egyik, hogy bár én lemegyek, és kinyitom a kápolnát, de ha ezzel bárkit veszélybe sodrok, ha ez nem jó, akkor Isten tartson mindenkit otthon, ne jöjjön el senki, abból én is érteni fogok. Ezen kívül imában kértem egy szentírási igét – ahogy egykor Assisi Szent Ferenc -, tanácsként. Ha helyes és jó összejönnünk, akkor kapjak ilyen értelmű igét, ha pedig nem, akkor arról világosítson fel az Úr.
Nos, az alábbi részletet kaptam az Apostolok cselekedeteiből, abból a részből, amikor Pétert börtönbe zárják tanúságtétele miatt, az angyal pedig kiszabadítja: „Kelj fel gyorsan! És lehulltak a bilincsek Péter kezéről. Ezt mondta neki az angyal: Övezd fel magadat, és kösd fel sarudat! Péter megtette. Az angyal pedig ezt mondta neki: Vedd fel a felsőruhádat, és kövess engem!” (ApCsel 12, 7-8)
Ez elég egyértelmű biztatásnak tűnt számomra. „Felvettem a ruhámat”, elmentem a kápolnába, s ott – mégis csak a Szűzanya Szeretetláng kápolnájában vagyunk -, kértem az ő közbenjáró segítségét is, és a Szeretetláng lelki naplóból is egy üzenetet.
Ahogy kinyitottam a könyvet, erre esett a tekintetem: „Akarjátok észrevenni, hogy ez az Én akaratom. Ezt a belső mártíromságot a sátán nem tudja megakadályozni. Ez a harc a lelkek mélyén, mint Értem hozott mártíromság, bőséges gyümölcsöt hoz. Imádkozzatok, virrasszatok, jöjjetek össze ketten-hárman, és vegyétek fel a harcot a sötétség pusztító erejével. Ne tétlenkedjetek! Úgy tesztek, mintha nem volna Mennyei Atyátok az égben, ki figyel reátok.
Vágyaitokkal öleljétek át a földet! Áldozataitokkal, melyek a tiszta szeretettől izzanak, perzseljétek fel a bűnt. Ne higgyétek, hogy ez lehetetlen! Csak bízzatok Bennem! Én veletek vagyok, és a küzdelem oroszlánrésze az Enyém, azt Én vállalom magamra. Fogjunk már össze, ti lanyha lelkek! Ne tegyétek magatokat szerencsétlenné. Bízzatok Bennem! Ez a hit és bizalom millióknak fog erőt adni a kitartáshoz.” (Szeretetláng lelki napló, 1962. augusztus 7-i üzenetből)
Mit lehet ehhez még hozzá tenni? Talán azt, hogy még hárman jöttek a kápolnába, így összesen négyen imádkoztunk mindenkiért, egész egyházunkért és hazánkért - így érted is, aki most olvasod ezt a tanúságtételt -, hogy az Úr óvjon meg minket minden bűntől, bajtól, betegségtől, járványtól és gyógyítson meg minket minden testi-lelki betegségből is…
(Sipos Gyula)
