A hazaszeretetről

Sípos (S) Gyula: A hazaszeretetről

Bevezető

Az ELTE Pedagógiai Tanszéke az elmúlt években felmérést készített a középiskolás és egyetemista korosztályok etikai normáiról. Többek között egy előre megadott listán kellett a felsorolt értékeket fontossági sorrend alapján rangsorolni. A felmérés kiértékelésekor kiderült, hogy a hazaszeretet értéke az utolsó helyet foglalja el a rangsorban.

De valójában értik-e a gyerekek a hazaszeretet fogalmát? Képesek-e egyáltalán megfogalmazni magukban, hogy mi a hazaszeretet? Amikor 13-14 éves gyerekeknek iskolai előadás keretében feltettem a kérdést, hogy elköltöznének-e egy másik EU-tagállamba, ha erre lehetőségük lenne, csak kisebb részük felelt igennel. (És amikor pontosítottam a helyszínt - Észtország -, akkor kiderült, hogy oda ők sem, hiszen ott nem részesülhetnének anyagi előnyökben.) A döntő többségük itthon maradna - tehát létezik valamilyen fajta ragaszkodás a szülőföldjük iránt, ez azonban nem tudatosodott, megérlelődött érték, hanem csupán olyan homályos ragaszkodás, amely növekedésük során egyre kisebb jelentőségű lesz életükben.

Képesek vagyunk-e megfordítani a folyamatot? Nem az lenne a természetes, hogy ahogy a gyermek személyisége érlelődik növekedése során, úgy mélyül el benne egyre jobban a szeretet - így a hazaszeretet - érzése is? Ha ez lenne a természetes, akkor most egy „természetellenes” korszakban élünk, amely inkább a kételyt, zavart és lázadást, csalódottságot és a közösségi értékektől való elfordulást erősíti fel bennük.

Mit jelent a hazaszeretet?

Az erre a kérdésre adott válaszok sokszor megrekednek a körbenforgó okoskodás (tautológia) szintjén: hazaszeretet az, amikor szeretjük a hazánkat. De ki szeresse a hazáját és hogyan? Erre többfajta és egyáltalán nem kielégítő válasz adható:

- Magyarországot szeressék a magyarok. Ha ezt a választ szembesítjük a történelemmel, akkor ellentmondást találunk. Az aradi 13 vértanú között található szerb, német, szlovák nemzetiségű, többen a magyar nyelvet sem bírták. Mégis vállalták a küzdelmet és a halált is értünk. Ők nem magyarként választották Magyarországot hazájuknak, és vállalták érte a küzdelmet.

- Akkor mondjuk azt, hogy magyar az, aki minket választ, aki magyarnak vallja magát? Petőfi Sándor csak egy példa a sok közül, akik tudatosan vállalták, „építették fel” magyarságukat, nem magyar nemzetiségük ellenére. De mit mondjunk azokról, akik itt élnek, de valamely más nemzetiséghez tartozónak vallják magukat? Nekik nem kell szeretniük szülőföldjüket, hazájukat? Dehogynem.

- Ezek után mondhatjuk azt, hogy szeressék azok Magyarországot, akik itt élnek? (Ide tartozhatnak a trianoni döntéssel elszakított területeken élők is, hiszen ők önhibájukon kívül kerültek az államhatáron kívülre.) De mit mondjunk azokról a Nobel-díjas tudósainkról, akik más országokban éltek, nem is akartak hazaköltözni (némelyiknek lehetősége sem lett volna erre), de életük végéig büszkén vállalták magyarságukat, és ha tehették, segítették szülőföldjüket.

- Esetleg szeressék azok a hazájukat, akiknek adott valamit a haza? Ez is jó érv, de mit mondjunk II. Rákóczi Ferencről, akitől mindenét elvették és bujdosásra kényszerítették? Kossuth Lajosról, aki az 1867-es Kiegyezés után sem térhetett vissza - miközben hazájában Kossuth-párt működhetett? Mit mondjunk azokról, akiket papírtalpú bakancsban, biciklivel küldtek ki harcolni a Don-kanyarba? És mit azokról, akikre már megszületésükkor sárga csillagot varrtak, kiközösítettek, majd minden értéküket elvéve, vagonokba zsúfolva haláltáborokba szállítottak? Hogyan lehetséges, hogy ezek a magyar katonák és ezek a zsidó vallású magyarok, akiktől elvették fiatalságukat, értékeiket, egészségüket -, a háború után sem akartak máshol élni, még akkor sem, ha lehetőségük lett volna rá?

Mint látjuk, nem olyan egyszerű röviden válaszolni arra a kérdésre, hogy mi a hazaszeretet. De talán vannak a hazaszeretetnek jelei, amelyeken keresztül megfoghatóbbá válik ez a fogalom.

A hazaszeretet fejlődése

Először hadd idézzem fel a Szarvasvadász című híres amerikai film végén látható megrázó jelenetet. A film bemutatja a vietnami háború borzalmait. Nem szépítget, nem próbálja meg hazafias vagy kommunista-ellenes frázisokkal elkerülni a szembenézést. Bemutatja a tönkrement fiatal életeket, a túlélők kallódását. Az utolsó jelenetben együtt ülnek a „szereplők” egy asztal körül, már túl vannak a harcokon, látják saját tönkrement életüket. Tulajdonképpen jogosan lehetnének elkeseredettek, lázadóak... és akkor az egyikük énekelni kezdi az amerikai himnuszt. Lassan, tétován kapcsolódik be egyik a másik után, végül mind felállva énekelnek… Ez a minden rettenetes élményen, ellentéten túli sorsközösség megvallása a kifejlődött és ezért „kikerülhetetlen” hazaszeretet egyik jele.

Ha a hazaszeretet kifejlődését kutatjuk, akkor a szeretet és ragaszkodás jeleit követjük. A kisbaba még korlátlan módon ragaszkodik szüleihez, nélküle élete elképzelhetetlen. Még ha nem viszonozzák is, minden erejével azon van, hogy velük együtt lehessen. Növekedése során még sokáig nem kétséges, hogy „az én apukám a legerősebb” és az „én anyukám a legszebb”. Később aztán differenciálódik látásmódja, de remélhetőleg ez sem változtat szeretetén szülei iránt. Igaz, hogy már nem az „én apám a legerősebb”, de „ő az én apám”. Nem az „én anyám a legszebb”, de „ő az én anyám”. Jó esetben ez az út elvezet a korlátlan elfogadástól a kritikus figyelmen keresztül az önzetlen szeretetig.

Kérdés az, hogy ugyanezt az utat bejárhatja-e a „haza” tartalma is? Hiszen embert lehet szeretni, de lehet-e szeretni egy egész országot? Egy történelmet? Városokat és tereket?

A tér - és a történelem -, amelyben élünk, számunkra a lakással és a kisággyal kezdődik. Ez nő a kert, a lakóház, a falu vagy város egy részének ismeretéig és elfogadásáig. Mindez olyan „adottság”, amely természetes módon épül be a gyerek világába. A lakóhely egyre jobb és tágabb megismerésével együtt nő bennünk valami homályos és naív lelkesedés. „A mi országunk a legerősebb, a legjobb…” Persze hamar kiderül, hogy ez nem így van. De ha kicsi is, az „én országom”. A kisgyermeknek még nincs kétsége erről, így érzelmei, ragaszkodása - bár differenciálatlan és kevéssé értő módon - része világképének.

A kritikus figyelem növekedésével azonban elindul egy kezdvezőtlen folyamat. Az iskolai tananyag megismerését - amely tele van lelkesítő példákkal is -, nem követi az érzelmi azonosulás és az összetartozás növekedése. A szeretet nem „tárgyiasul”, nem válik megélhetővé a mindennapokban. (Ha csak nem hiszünk még mindig az unalmas iskolai ünnepségek titokzatos és csodás hatásában.)

Természetesen megtaníthatjuk, hogy a „haza” történelmi fogalom (is). Elmagyarázhatjuk, hogyan lesz az úr-ságból ország, a nemesi nemzetből minden polgár számára egyenlő jogokat kínáló haza… de ezzel csak az ismereteket növeltük és nem a szívbéli ragaszkodást. Márpedig azt látjuk, hogy a hazaszeretet olyan egyedi, különleges, megismételhetetlen és bizonyos értelemben elveszíthetetlen érték, amely - magában foglalva a tárgyi ismereteket, érzelmeket és akarati tényezőket is -, a szívben lakozik.

A hazaszeretet Isten ajándéka

Nem tévedünk, amikor azt állítjuk, hogy Isten maga akarta azt, hogy az emberek ezzel a titokzatos ragaszkodással szeressék hazájukat. A Szentírás beszél arról, hogy Ő jelölte ki az egyes népek határait, hogy ott éljenek. “Amikor a Felséges a nemzeteket elosztotta, amikor Ádám fiait elválasztotta, megszabta a népek határait…” (MTörv. 32, 8.) Dávid zsoltárai szerint az Isten ismeri a népek emberi törekvéseit is, amelyeket összevet a saját tervével:

“Felforgatja az Úr a nemzetek szándékait,

elveti a népek gondolatait.

De megmarad az Úr terve mindörökre,

szíve szándéka nemzedékről nemzedékre.

Boldog az a nemzet, amelynek Istene az Úr.”

(Zsolt. 33, 10-12.)

A Zsoltáros a nemzetek boldogságát összekapcsolja Isten ismeretével és szeretetével. Ugyanezt vallja Pál apostol is: “Az Ő műve, hogy az egytől származó egész emberi nem lakja a teljes földkerekséget. Ő szabta meg tartózkodásuk meghatározott idejét és határait, hogy keressék Istent, hátha megérzik őt és megtalálják - bár nincs messze egyikünktől sem. Hiszen őbenne élünk, mozgunk és vagyunk.” (ApCsel 17, 26-28.) (A témáról lásd bővebben: Sípos: A magyar nemzet hivatásáról és megújulásáról, Mérővessző, 2001.)

Isten szeretettel fordul minden teremtménye felé és azt szeretné, ha az emberek is ezt tennék. Természetesen mi nem tudunk „mindent átölelve” szeretni, sőt szeretetünk helyhez és időhöz kötött (amely azonban az örökkévalóságban folytatódhat). És még ezt a térhez és időhöz kötött szeretetet is el kell sajátítanunk készségeinken és képességeinken keresztül. Isten azonban a hazaszeretet ajándékán keresztül be akar vezetni minket egy átfogóbb szeretetbe. Nélküle ez vagy alig fejlődik - mint látjuk ezt az Isten ismeretétől elzárt nemzedékek esetében - vagy töredékes marad, illetve kiszolgáltatódik emberi, politikai számításoknak és igényeknek.

Isten növelni szeretné bennünk a hazaszeretetet, annak minden vonatkozásában. Jézus sírt Jeruzsálem felett, mert látta pusztulását. Érzelmeivel éppúgy kötődött hazájához, mint ismereteivel vagy világosan felismert küldetésével. Ebben is példát adott nekünk. Amikor pedig az ítéletről beszél, egyes helységeket nevez meg, amelyek „alásüllyednek”, míg mások „felemelkednek”. Tehát az ítélet nem csak az embereket, hanem a helységeket, országokat is éri - mint történt ez akkor Izraellel, és azóta számos más nemzettel is. (Ezt vallja a Himnusz költője és ezt énekeljük mi is.) Végső soron pedig mi „új eget és új földet” várunk (Iz 65, 17; 2Pét 3, 13; Jel 21, 1.), az igazságosság és szeretet hazáját, ahol az emberek képesek szeretetben élni minden teremtménnyel.

A hazaszereteten keresztül tehát Isten áldásai jelennek meg közöttünk. A hazaszeretet ezeknek hordozó és megtartó „edénye”, amelyen keresztül az élet szeretetben kibontakozhat, és amelynek hiányában sorvadásnak indul.

Végül

Azt gondolom, hogy Isten minden embernek és minden nemzetnek adott hivatást, hogy ezen keresztül segítse a többi embert és nemzetet. A hazaszeretet megélése elősegíti az ismeretek helyes alkalmazását, a szép és jó érzelmek megélését és egy olyan közösségi élet kibontakozását, amely része Isten országa életének. A hazaszeretet hordozza a nemzet hivatását és ösztönző erőként segíti azt. Ha azt akarjuk, hogy hazánk boldoguljon és betöltse hivatását itt a Kárpát-medencében, fejlesztenünk kell ezt a „hordozó-eszközt”, a hazaszeretetet. A hazaszeretet ugyanis a szeretet sajátos megvalósulási formája, az egyénben kifejlődő, de közösségi életet is segítő erénye. Ezért gondoznuk kell mindazokat a bennünk lévő - testi és lelki - készségeket, képességeket, amelyek ennek kifejlődését és megerősödését szolgálják.

2004. M.I.N.D

Megjelent a Hazaszeretet című szöveggyűjteményben, 2005-ben.

Zarándok-lelkület

Sípos (S) Gyula: Zarándok - lelkület

"Kiöntöm lelkemet és arra emlékezem,

hogyan vonultam a csodás hajlék helyére, az Isten házához

hangos ujjongással és hálaadással, az ünneplő sokasággal."

(Zsolt. 41, 5)

Az Édenben

Az Édenben az Isten együtt sétált az emberrel. Beszélgettek, mint atya a gyermekével, mint tanító a tanítványával. Együtt szemlélték a Kert növényeit, állatait. Együtt. De ez nem csak közös beszélgetést jelentett, de közös játékot, közös örömet, sőt akár közös étkezést is. Hogy Isten mennyire vágyott erre a teljes közösségre, azt mutatja az Ige megtestesülése. Jézus szintén teljes közösséget vállalt tanítványaival. Együtt ettek, együtt beszélgettek, együtt sétáltak Izrael útjain.

Az Éden teljes közössége tört meg a bűnnel, és ez a teljes közösség valósult meg újra Jézus Krisztusban, az Ő keresztáldozata által. Ő "az út, az igazság és az élet" és "nincs más menetelünk az Atyához, csak általa". Ő a kapu, sőt "Őáltala, Ővele és Őbenne" zarándokolunk egész földi életünkön át a mennyei hajlék felé.

Jöjj ki!

Ábrahám elindult, mert meghallotta Isten szavát: "Menj ki földedről, a rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked! (...) Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége!" (Ter. 12. 1-3) Ábrahám elindult, egyedül Isten ígéretében bízva. Ha Isten nem hívta volna, elindulása csak kalandozás, legeltetés vagy kirándulás lenne. Ha Isten azt mondta volna, hogy "maradj", és Ábrahám mégis elindul, ő is csak egy lenne a sok lázadó közül, akikkel telve a föld. Ha Ábrahám - lelkében eltelve saját gazdagságától -, nem hallotta volna meg Isten szavát, élete csak egyike lenne az Atyánk által felkínált, ám a kihagyott lehetőségek példájának. De Ábrahám meghallotta Isten szavát és hitt a szónak, ezért "az tulajdoníttatott néki igazságul".

A zarándoklat válasz Isten hívására, aki újra és újra összegyűjti népét, hogy megossza velük életét. Ma is Ő hív minket zarándoklatra, Ő csalogat a magánkinyilatkoztatások által, Ő adja a csodákat, Ő oltja szívünkbe a vágyat, "munkálja az akarást és a cselekvést" - mert újra és újra egybe akarja gyűjteni a népét, hogy szívünkre beszélljen, megerősítsen és megújítson minket.

Boldog az az ember, aki meghallja az Úr hívó szavát, de még boldogabb, aki meg is cselekszi azt!

A fájó hiány

Bár Istenben élünk, mégis fájó hiányát érezzük jelenlétének. Az Éden közössége megszűnt, és hogy újra felépülhessen Isten országában, ahhoz végig kell járnunk a nehéz zarándokutat. Életünk tele fájdalommal, hiánnyal. Gyűlölet, viszály, rablás, hazugságok és cselvetések nyomorítják az életet. A bűn és a betegségek megkötöző ereje szinte földhöz préseli a lelket. Akiben azonban zarándok lelkület él, az tudja, hogy "csak jövevény" e földön Isten pásztorlása alatt, ezért bátran felkiált: "Hallgasd meg, Uram, imámat, figyelj könyörgésemre,ne zárkózz el síró szavam elől! Előtted csak jövevény vagyok, zarándok, mint az őseim mind." (Zsolt 39.13) Nem kétséges, hogy a Pásztor figyeli juhait, hiszen nem béres, hogy elfusson a baj idején, nem is kereskedő, hogy csak az érdekelje, "megnyírhatja-e" már a juhok gyapját és nem is hentes, akit csak a "hústest" érdekelne. Jézus a Jó pásztor, akihez bátran fordulhatunk minden bajunkban.

Amikor zarándokútra indulunk, egy Isten által megerősített helyre megyünk, hogy az "Ő számára elpecsételtek sokaságával együtt" előtárjuk kéréseinket és örvendezve bízhassunk kérésünk meghallgatásában.

Zarándok-hagyomány

Isten népének mindenkor közös sajátossága volt az időnkénti összegyülekezés. Összegyűltek a Törvény meghallgatására, a közös áldozat bemutatására, a közös bűnbánatra és közös örvendezésre. A Zsoltárok könyvében egymás után tizenöt zarándokének követi egymást (120-134. zsoltár), amely tükrözi Izrael hitét a Vígasztalóban. Jézus is évente elzarándokolt a templomba, Jeruzsálembe, akkor Ő is e szavakat énekelte:

"Szememet a hegyekre emelem: honnan jön a segítségem?

Az Úr ad nekem segítséget,

aki az eget és a földet alkotta.

Ne engedje meginogni lábadat, és ne szunnyadjon, aki téged őriz!

Bizony, nem szunnyad

és nem alszik, aki Izraelt őrzi.

Az Úr a te őrződ, az Úr oltalmaz téged, ő áll jobbod felől.

Nem árt neked nappal a nap,

sem éjszaka a hold.

Megőriz téged az Úr minden bajtól, megőrzi az Úr lelkedet.

Megőrzi az Úr jártadat-keltedet

most és mindörökké."

(Zsolt. 121)

A zarándoklat elfordulás a mindennapok hiábavalóságától Isten felé. Krisztus egész egyháza vallja, hogy életünk sem más, mint zarándoklat. Ennek tudatosítása, az Atyához való közeledés megélése, a szentekkel való közösség gyakorlása - ez a zarándoklat erős hagyománya.

A szív zarándokútja

A zarándoklat az Istent kereső szív vágyódásának kifejeződése. "Boldog az ember, akinek ereje benned gyökerezik, s akinek szíve zarándokútra készül. Ha végigvonul a Baka-völgyön át, az a források völgyévé változik, a korai eső áldás bőségébe öltözteti. Egyre magasabbra emelkednek, a Sionon Isten jelenik meg nekik. Seregek Ura, hallgasd meg imámat, Jákob Istene, fordítsd felém füled irgalmasan!" (Zsolt 84.6-9)

A szív kimunkálódik a nehézségekben, "szelíd és alázatos" lesz, mint Jézus szíve. Megtelik türelemmel és istenfélelemmel. "Ha Atyának hívjátok azt, aki részrehajlás nélkül ítél meg mindenkit a tettei alapján, éljetek istenfélelemben zarándoklástok idején." (1Pét 1.17)

E zarándoklat alatt a "kőszív" "hússzívvé" válik, eltelik Isten Lelkével és pecsétként őrzi Isten érintését. Szabaddá válik a világi gondoktól, mert minden gondját és reménységét abba veti, Aki egyedül képes azokat megoldani. Imádkozva és énekelve vonul a találkozás helyére, ahol beteljesedhet mindaz, amit Jézus ígért az őt követőknek. És íme, már nem is egyedül vándorol, hanem valósággá válik az ima:

"Add, hogy lábunk együtt járjon,

kezünk együtt gyűjtsön,

szívünk együtt dobbanjon,

bensőnk együtt érezzen,

elménk gondolata egy legyen,

fülünk együtt figyeljen

a csöndességre,

szemünk egymásba nézzen

és tekintetünk összeforrjon,

ajkunk együtt könyörögjön

az örök Atyához irgalomért!"

Lélekben együtt Jézussal, együtt a testvérekkel, együtt minden teremtménnyel. Lám, milyen kicsi a szív, milyen gyermeteg a lélek, mégis az egész világ elfér benne!

A hit tanúságtétele

A zarándoklat a hit tanúságtétele Isten mellett, - út a nehézségeken keresztül is egy cél felé, egészen a beteljesedésig. "Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni." Ezért minden imánkat és kérésünket hálaadással tárjuk Elé. A hit szakít el napokra a megszokott élettől. Hitük miatt vállalták egykor a hónapokig, vagy akár évekig tartó zarándokutakat is a keresztények. Hittek Istenben, aki meghallgatja őket, és hittek a zarándoklat értékében is. Hitték, hogy a zarándoklatban megvalósul a bűnbánat és kiengesztelődés. Hitték, hogy zarándoklatuk enyhülést hoz e világ kínjaiba. Hitték, hogy imáik segítik a tisztítótűzben szenvedőket, hogy az "atyai házba" bejussanak. Hitték, még ha egyedül voltak is, hogy Jézusban összeköttetett a menny és a föld, s ők az angyalokkal és a szentekkel együtt énekelhetnek dícséretet a mindenség urának. Hitték, hogy ha a sivatagon kelnek át, akkor is az Élet forrásával mennek együtt, s a kietlen helyeken sincsenek magukra hagyatva.

Ez a hit ívelt át időt és teret az Egyházban, hogy mi is újra megtölt-hessük a cselekedetek tartalmával.

A zarándoklat a világ szemében bolondság. Nem nyaralás, hogy a testet pihentesse. Nem szórakozás, hogy "kikapcsolódhassunk" nehézségeinkből. De a hitben mérhetetlenül több ezeknél. Találkozás és együtt sétálás az Élet Urával, aki maga a felüdülés, a gyógyulás és megújulás. Ezért egy zarándoklat mindig Isten megvallása is a világnak, része az Egyház missziós küldetésének.

Marana Tha

A zarándokló Egyház kiáltja: Marana Tha, Jöjj el Uram!

Reményünk az, hogy földi zarándokutunk - és minden zarándokút, amit megteszünk -, része az Egyház és a hívők földi zarándokútjának a végső beteljesedésig. Zarándoklatunk az Istennel való kiengesztelődés útja. Zarándoklatunk a szív megtisztításának útja. Zarándoklatunk az Istennel való egyesülés útja.

A halál a földi zarándokút vége. Aki azonban e zarándoklat alatt már meghalt önmagának, hogy Istennek éljen, annak a halál beteljesedés, átlépés az örök életbe. “Nekem a halál nyereség, az élet Krisztus” - írja Pál apostol. Ő, aki bejárta a Birodalom területét, minden élményében Istent kereste és találta. Csodákat tett, embereket hódított meg Jézusnak, látta a “harmadik eget”, mégsem ezekre vágyott, hanem arra, hogy “betelvén jó élettel” örökre színről színre láthassa azt, akinek életét szentelte.

Nem felejtük el azonban azt sem, hogy Jézus visszajön, hogy népét királyként kormányozza a megújult földön. Ezért várjuk és kiáltjuk: Marana Tha, Jöjj el Uram! Mert egyszer beteljesedik ez az ígéret is. Adja meg az Isten bőséges kegyelmét és erejét, hogy amikor az Úr eljön, minket a Hozzá igyekvő hűséges zarándoklatban találjon! Ámen.

Sodródás és zarándoklat

Sípos (S) Gyula: Sodródás és zarándoklat

Ki gondolta volna még néhány évvel ezelőtt is, hogy a homoszexualitás mint követendő érték jelenik meg az újságokban, a televízióban? Hogy egy egyedülálló homoszexuális férfi (fiú)kisbabát fogadhat örökbe (anyja neve Rácz Károly) és ehhez hangosan tapsol a sajtó? És hány fiatal férfi és nő sodródik bele ilyen minta után homoszexuális kapcsolatba csak azért, mert a szexuálisan felfokozott légkörben nem talál magának „időben” ellenkező nemű partnert?

Úgy érzem, hogy a világban munkálkodó gonosz lelkek hatalmas erővel sodorják az embereket a bűn, a nemzeteket pedig ennek következtében a széthullás felé.

Elsodorják a fiatalokat a tartós kapcsolat, a házasság felelősségének vállalása mellől a partnerek gyakori váltogatása felé. „Mindent ki kell próbálni – sugallják -, hiszen így élhetjük meg a szabadságunkat. És akik bedőlnek a hazug ígéreteknek, hamarosan olyan rabságban találják magukat, amelyet el sem tudtak képzelni… És eljön az idő, amikor már ha akarnak sem tudnak hűségesek lenni. Eljön az idő, amikor képtelenek megélni a szerelem mély érzését. Eljön az idő, amikor szexuális függőségbe kerülnek és ez határozza meg napjaikat.

Először csak jó buli, aztán függőség az alkoholtól, a nikotintól, a drogoktól… Függőség mások véleményétől, függőség az éppen aktuális divattól…

Sodródik a világ az ökológiai katasztrófa elé. Mindannyian tudjuk, mennyire természetellenes állapot, hogy nyáron naponta több órára be kell zárkóznunk a nap elől, mert – milyen képtelen kijelentés – a napsugárzás megbetegít! A folyóvíz megbetegít! A levegő megbetegít! Mindez tőlünk van, tehát meg tudnánk állítani, mégis… egyre mélyebbre sodródunk a pusztító folyamatokba. Benne élünk a katasztrófában és még mindig azt hisszük, nyaralunk…

Ez a hihetetlen sodródás az összeomlás felé az ember belső gyengeségéről tanúskodik. Mintha kiveszett volna a belső erő, hogy megálljunk a rossz előtt és nemet mondjunk rá. Mintha már nem hallanánk a lelkiismeretünk figyelmeztető hangját. Az egész világunk „mintha-világ” lett. Mintha látnánk valamit a valóságból, de csak a tévéből számunkra kiporciózott híreket majszoljuk. Mintha tudatosulna bennünk, hogy bajban vagyunk, de csak álproblémák másoktól levetett álmegoldásait hordozzuk tovább. Mintha ismernénk a jó válaszokat, de még a kérdéseink is tévesek. Csak sodródunk az árral, és nem merjük tudatosítani, milyen nagy ára van ennek…

A sodródásnak nincs célja, csak ereje. A sodródásnak nincs tartalma, csak lendülete. A sodródás az önfeladás folyamata, egészen a rágógumi-életig.

A sodródás egyik ellentéte a zarándoklat.

A zarándoklatnak először is célja van, kettős célja. Közvetlen célja eljutni egy olyan helyre, ahol „az ég és a föld összeér”, ahol találkozik a természetes és a természetfeletti, ember és Isten. Lényegi célja Isten megtapasztalása, hogy testünk és lelkünk elteljen az Ő jelenlétével, bölcsességével, erejével.

A zarándoklat út, amelynek tartalma van. Tartalma az Istentől adott lelkület, amellyel megélik a zarándoklatot, tartalma a benne részt vevő emberek közössége és tartalma mindaz a cél és terv, amelynek eléréséért a zarándoklatot megszervezik.

A keresztény ember tudja, hogy egész földi útja csupán zarándoklat, út a végső beteljesedés felé Isten országába. Olyan út, amelynek van vezetője: Jézus Krisztus. Van összetartó ereje: a Szentlélek, és van szeretetközössége az egész zarándok-egyházzal és minden szentekkel Krisztus testében. Van végső célja: beteljesedés az Atya szeretetében.

Aki zarándokúton van, az evilág sodrásával szemben jár. Küzd, akár el is esik, de az ár nem ragadja magával. Ha a szennyes lé bepiszkítja, megtisztálkodik. Eszi, amit az úton elé adnak, ezért mennyei mannával táplálkozik. Fáradozik, de el nem restül, küzd, de el nem bukik, szenved, de áldássá változtatja azt is.

Ha ennek a világnak még van esélye a megújulásra, ezt az esélyt a zarándokok nyújtják neki. Ők viszik még mindig a mindenséget az Örök Atya elé, könyörögve irgalomért és megújulásért. Mert egyszer eljön a Föld színére az enyhülés ideje is…

Megjelent a Szeretet titkai című kötetben, 2005-ben.

Miért "gyógyító" mise?

Sípos (S) Gyula: Miért "gyógyító" mise?

Az elmúlt három-négy évben az országban több helyen és többször szerveztünk – a Szeretet Földje Szolgálat keretében - „gyógyító misét”, és utána imaszolgálatot. (A mise menete a szokásos, néhány apró különbséggel. A mise el?tt rövid buzdítás vagy tanúságtétel hangzik el Jézus gyógyító szeretetér?l. A misében a közgyónás el?tt hosszabb csendet tartunk, lehet?séget adva a b?nbánatra, ill. lehet hangosan is imádkozni. Néhány helyen van lehet?ség a hívek könyörgésénél is arra, hogy valóban az összegy?lt emberek mondják el szabadon kéréseiket, de ez összeszokott közösséget feltételez. Az áldozás utáni csend szintén hosszabb és itt is lehet?ség van a hangos hálaadó imára. Ha ilyenkor a Szentlélek kijelenti valaki gyógyulását valamely betegségb?l, azt is elmondjuk. A mise után imaszolgálat van, amikor kettes-hármas csoportokban imádkozunk azokért, akik kérik.)

E szolgálat során kétféle gyümölcsöt is „arathattunk”: azoknak az embereknek az örömét és háláját Isten felé, akiket egy-egy ilyen alkalommal megérintett az Úr, testi-lelki betegségeikb?l meggyógyított, ill. akik a reménység üzenetét kapták szívükbe a szolgálaton keresztül. És még b?ségesebben arathattunk kérdéseket, kételyeket, s?t gyanakvást és meg nem értést is. Azt kérdezik t?lünk – sokszor azok, akik el sem jönnek – újra és újra, hol érdekl?dve, hol inkább gyanakodva, nem „valami eretnekség”-e ez az egész? Miért „gyógyító” mise?

A válasz két részre osztható. Egyrészt, minden szentmise gyógyító, hiszen Jézus Krisztus van jelen valóságosan a szentmise ünnepi közösségében. Jézus pedig „ugyanaz tegnap, ma és mindörökké”. ? az, aki eljött, hogy a „süketek halljanak, a vakok lássanak, a betegek meggyógyuljanak”. ? az, aki „mindenkivel jót cselekedett”. Nagyon is tudatában kellene lennünk Jézus Krisztus gyógyító és szabadító jelenlétének, hiszen minden áldozás el?tt ezt imádkozzuk: csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem”. (Régen: meggyógyulok, ill. meggyógyul az én lelkem és testem.)

A Katolikus Egyház Katekizmusa így ír err?l a az Eucharisztia megünneplése – a szentmise – kapcsán: „A Szentírás értelmében az emlékezet nem csupán a múlt eseményeinek az emléke, hanem azoknak a csodáknak a meghirdetése is, amelyeket Isten betöltött az emberekért. Ezen események liturgikus ünneplése során maguk az események bizonyos módon jelenlév?vé és hatékonnyá válnak.” (1363. rész) Ez egészen természetes, hiszen ahol Jézus jelen van, ott „Isten ereje és bölcsessége” munkálkodik az egész Egyház, és minden hív? javára.

Így tehát abban nem kételkedhetünk, hogy Jézus Krisztus valóságos jelenléte a szentmise áldozatban valóban gyógyít(hat) és felszabadít(hat) a b?nök és a betegségek alól.

Ha viszont ez igaz minden szentmisére, miért kell nekünk külön gyógyító misét szervezni? A válasz második része erre a kérdésre ad feleletet. Röviden úgy válaszolhatnánk: a hitetlenségünk miatt. Ahogy az evangélium írja, amikor saját falujába látogatott: „Nem is tehetett ott csodát… Maga is csodálkozott hitetlenségükön.” (Márk 6. 6) A Katekizmus így ír: „Jézus gyakran kérte a betegeket, hogy higgyenek. Jeleket is használt a gyógyításkor: nyálat és kézrátételt, sarat és lemosást. A betegek keresték, hogy ?t érinthessék, ’mert er? áradt bel?le és mindenkit meggyógyított” (Lk. 6, 19). Ezért a szentségekben továbbra is maga Krisztus ’érint meg’ bennünket, hogy meggyógyítson.” (1504. rész)

Az Egyház olyan komolyan vette Jézustól kapott gyógyító hivatását, hogy külön szertartással rendelkezett err?l – ez a betegek kenete. És ma hogy hívjuk? Utolsó kenet. Pedig az nem a halálra, hanem az életre – gyógyulásra, szabadulásra – és az örök életre ken fel. De ki hisz ma ebben?

Mi szeretnénk újra felkelteni a hitet az emberekben: ahol Jézus jelen van – márpedig a szentmisében valóságosan jelen van – ott minden lehetséges! Ennek szeretnénk „reklámot csinálni” a gyógyító misével, ezért imádkozunk a mise után mindenkiért, aki kéri, ezért igyekszünk élni a Szentlélek ajándékaival…

Végezetül hadd idézzem, amit II. János Pál pápa ír Európa egyházainak (Ecclesia in Europa): „Annak ellenére, hogy az európai földrész nagy területei elkereszténytelenednek, mutatkoznak jelek, melyek alapján kezd kirajzolódni egy olyan Egyház arca, mely hittel hirdeti, ünnepli és szolgálja az Urat. (…) A mai társadalomban, mely gyakran elzárkózik a transzcendens valóság el?l, belefullad a fogyasztói magatartásba és gyakran válik a bálványimádás régi és új formáinak martalékává, ugyanakkor szomjazik valami, a közvetlenül tapasztalható valóságon túli dologra, az európai egyház el?tt álló feladat súlyos, mindazonáltal fölemel?. E feladat részletei: újra föl kell fedezni a „misztérium” iránti érzéket; meg kell újítani a liturgikus ünnepléseket, hogy beszédesebb jelei legyenek az Úr Krisztus jelenlétének; új lehetõségeket kell biztosítani a csendnek, az imádságnak és a szemlél?désnek; vissza kell térni a szentségekhez, f?ként az Eucharisztiához és a gyónáshoz, mint a szabadság és az új remény forrásaihoz. (…) Ezért sürget? felhívással fordulok hozzád, Európában él? Egyház: légy olyan Egyház, mely imádkozik, Istent dicséri, elismeri az ? abszolút els?bbségét, és örvendez? hittel magasztalja ?t. Fedezd föl újra a misztérium iránti érzéket: alázatos hálával éld át a misztériumot, s meggy?z?déses és másokat is magával ragadó örömmel tanúskodj róla. Ünnepeld Krisztus üdvösségét: fogadd be mint olyan ajándékot, ami szentségi jellé tesz, és alakítsd az életedet Isten el?tt kedves lelki áldozattá (vö. Róm 12,1).”

B?vebb információ: Szeretet Földje Szolgálat, 06-30/33-88-245, Sipos Gyula

Hit és hiszékenység

Sípos (S) Gyula: Hit és hiszékenység

1830-ban ifj. Joseph Smith bejelentette, hogy neki egy Moróni nevű feltámadott ember/angyal még 1827-ben átadta azokat az arany, ezüst és rézlemezeket, amelyeken régi hieroglifákkal rögzítve van az Újvilágba érkezett zsidó nép és az őslakosok története – illetve az, hogy milyen módon nyilatkoztatta ki magát Jézus Krisztus Amerika népeinek. Az aranylemezekre írt történet Kr. E. 600-tól Kr. U. 421-ig foglalja össze történelmüket.

Természetesen a lemezekre írt szöveget Smith sem tudta volna elolvasni, ha Moróni nem adott volna két, ezüstívbe foglalt követ is – ez az Urim és Tummim -, amelyeket „régen is használtak a látnokok”, s amely mintegy „prófétaszemüvegként”, működik. Ezen keresztül nézve már elolvashatóvá és érthetővé váltak a leírt ősi sorok. Így készítette el a fordítást ifj. Joseph Smith. Sajnos e rendkívül értékes lemezeket Moróni angyal/ember visszavitte az Urim és Tummimmal együtt a mennybe, így csak a Smith által elkészített angol nyelvű fordítás állt a kortársak rendelkezésére. Ők azonban hittek a férfinak és a könyveknek, amelyet összefoglalóan Mormon könyvének neveztek el, s követőinek tábora – hála az általa hirdetett többnejűségnek is -, hatalmasra duzzadt. Államuk – Utah – gazdagságára jellemző, hogy fővárosa, Salt Lake City egy olimpiának is otthont adhatott.

A mormon vallás követőit ma Jézus Krisztus Mai Szentjei Egyházának nevezik, világméretű missziót folytatnak, követőik itt, Magyarországon is megtalálhatók. Tanaikat nem rendítette meg sem a Smith által előadottak nyilvánvaló butasága, sem – ha már Krisztus követőinek vallják magukat – a Szentírás ezzel ellenkező tanítása.

Hogy egy fantáziadús szerző könyvei és a hiszékenység milyen jó párosítást adhatnak, arra példa L. Ron Hubbard is, aki sci-fi íróként kereste kenyerét, mígnem rájött, hogy ő ennél többre is képes. Megírta a Dianetika című zagyvaságot és kreált hozzá egy egyházat: a Scientológia Egyházát. Ez a „tudományvallás” minden képtelensége ellenére is milliós táborral rendelkezik a világon. Előszeretettel vetik ki hálójukat a gazdagság bűvkörében élő és hiszékeny emberekre. Megvilágosodást, gazdagságot és örök életet kínálnak - ismerjük jól ezt a „kínálatot” a Biblia első lapjaiból, ahol a sátán ígérte ezt Ádámnak: olyanok lesztek mint az Isten, mindent tudni fogtok és nem haltok meg soha...

Madame Blavatsky, a modern okkultizmus nagyasszonya, a Teozófia anyja, saját állítása szerint tíz évet töltött Tibetben, ahol az elrejtőzött szent mesterek tanították őt. Médium is volt, saját „szellemi segítőkkel” rendelkezett, akik a titkos tudást diktálták neki. Nos, követőit egyáltalán nem zavarta, hogy életútjába sehogyan sem lehetett beilleszteni a tíz év tibeti tartózkodást, s az sem, hogy könyvéről bebizonyították, hogy mely más írásokból ollózta össze – helyenként szente oldalakat szó szerint kimásolva azokból.

Blavatsky asszony indiai rezidenciáján – amely a követői pénzén épült -, volt egy csodálatos szekrény. Ha valaki valamely kérdéssel akart fordulni a tibeti szent emberekhez, akkor azt egy levélben leírhatta, azt betették a szekrénybe és rázárták az ajtót. Másnapra a levél eltűnt, majd néhány nap múlva megérkezett a válasz! (Természetesen a világtól elzárkózó tibeti szentek írtak-olvastak angolul...) Nagy volt az ámulat, nőtt a forgalom, míg a „rosszakarók” ki nem derítették, hogy a szekrény hátoldala Blavatskyné szobafalának egy része, oda van beépítve. A szekrény e része csúsztatható lapokból állt. Így aztán bátran lepecsételhették elöl az ajtókat, hátul az asszony kivette a kérdéseket, válaszolt rájuk, majd néhány nap múlva – még a szellemi postához is idő kell! – a választ rakta be a kiemelt levelek helyére.

Hiába volt azonban a többszörös leleplezés, voltak akik végig ragaszkodtak Blavatskynéhoz és tanaihoz. Egyik követője volt Rudolf Steiner, az atropozófia rendszerének kialakítója, az Akasha krónika tudós látnoka, aki saját rendszerét kifejlesztve hagyta el mesterét.

Egyébként Blavatskyné bejelentette azt is, hogy megtalálta az újjászületett Messiást, akit be is mutatott a Teozófiai Társaságban. Az akkor még kisgyerek Krisnamurti azóta már szellemi anyja nyomdokaiba lépett...

Hosszan folytathatnánk a hit vámszedőinek listáját. Némelyek nagy karriert futottak be, némelyek végül belebuktak hazugságaikba. Ami számunkra fontos tanulság: ahol az Istenbe vetett hit meggyöngül, ott előbb-utóbb megzápul a józan ész is és eljön a „csodálatos hiszékenység” kora. Mint amilyen jelen korunk is.

Isten azonban sohasem adott „varázslatos eszközöket” követőinek. Sem „prófétaszemüveget”, sem „varázsszekrényt”. Pedig hogy szeretnék az emberek! Ha az angyalok üzleti érzékkel rendelkeznének, a keresztények élete csodálatosan felvirágoznék e varázsholmik árusításából... Hogy vágyunk az eszközökre, amelyek segítenek jobban élni! Egy terülj-terülj asztalkámra. Egy aranyat adó csacsira. De legalább egy üssed-üssed botocskára, hogy uralkodhassunk a többieken. Hej, ha Isten ilyeneket osztogatna, mindjárt mindenki hívő lenne!

Jézus azonban nem üzletelni jött a földre. Jézus nem eszközöket ad – hanem önmagát, hogy mindazok, akik benne hisznek, örök életük legyen...

Krisztus vallása nem eszközöket kínál, hanem egy személyt, aki szeret, s akit szeretni lehet. Akivel beszélgetni lehet. Aki meghallgatja kívánságainkat is, és teljesíti azokat, ha...

Csak ez a ha!

„Én vagyok az igazi szőlőtő, s Atyám a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, amely nem hoz gyümölcsöt, lemetsz rólam, azt pedig, amely terem, megtisztítja, hogy még többet teremjen. Ti már tiszták vagytok a tanítás által, amelyet hirdettem nektek. Maradjatok hát bennem, s akkor én is bennetek maradok. Amint a szőlővessző nem teremhet maga, csak ha a szőlőtőn marad, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek. Aki nem marad bennem, azt kivetik, mint a szőlővesszőt, ha elszárad. Összeszedik, tűzre vetik és elég. Ha bennem maradtok, és tanításom is bennetek marad, akkor bármit akartok, kérjetek, és megkapjátok. Azáltal dicsőül meg Atyám, hogy bő termést hoztok, és a tanítványaim lesztek. Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket. Maradjatok meg szeretetemben.” (János 15. 1-9)

Mi úgy szeretnénk csodákat, ha mi dönthetnénk el, kinek, mikor, hogyan – és milyen haszonnal. Azaz nem hinni, hanem varázsolni szeretnénk. Jézus nem varázsol, viszont a saját életét kínálja nekünk - és ebben az életben megnyílik előttünk Isten kincseskamrája. A kamra több részre van osztva, s ahogy egyre beljebb jutunk, egyre értékesebb kincsek birtokába jutunk. Az egyes rekeszek ajtajára van írva a belépés ára: Bűnbánat. Megtisztulás. Önismeret. Alázat...

Akinek vagy amiben hiszek, az válik célommá, annak vetem alá életemet. Milyen könnyű eltékozolni egy életet hamis és gyümölcstelen hit, azaz hiszékenység miatt!

Jézus minket választott, akik az Ő nevéről kereszténynek, azaz krisztusinak merjük magunkat nevezni. Ez nem a mi elbizakodottságunk, hanem Krisztus választása. „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt. Akkor mindent megad nektek az Atya, amit a nevemben kértek tőle.” (Jn 15.16) Ha készen állunk arra, hogy befogadjuk Isten életét, ha igyekszünk „jó gyümölcsöket teremni”, akkor biztosak lehetünk benne, hogy Jézus is a magáénak vall minket, s megnyílik előttünk a csodák világa, egy csodálatos, Isten által vezetett élet lehetősége.

Megjelent a Szeretet titkai című kötetben, 2005-ben.

Az egyesülés útjától a kirándulásig

Sípos (S) Gyula: Az egyesülés útjától a kirándulásig

A Szentkultusz című könyv leírja a korai keresztény évszázadok szokását. A temetők gyülekezőhelyekké, templomokká váltak, ahol hívők a szentség hírében meghalt vértanú szentek sírjaihoz zarándokoltak. Itt közösen imádkoztak és felolvasták az illető életének történetét is, különös tekintettel a Krisztusért vállalt áldozatokra. A betegek gyógyulása általában akkor történt, amikor a történetet elmondó a különösen véres részekhez ért – a kínzásokhoz és a vértanúhalál elmeséléséhez. Mi ennek a magyarázata?

A hívők átélték a történteket, mintegy ők is eltemetkeztek a vértanú halálába, hogy aztán feltámadásával együtt ők is új életre támadjanak Krisztusban. Így a szent története az Istennel való közösség és a Vele való egyesülés útjává vált. A Krisztus feltámadásába vetett hit átjárta szívüket és életté vált bennük. Újra és újra nyilvánvalóvá vált Jézus szavainak igazsága: „Ha csak akkora hitetek van, mint a mustármag és szívetekben nem kételkedve azt mondjátok a hegynek, hogy menjen a tengerbe, meglesz az nektek.”

A zarándoklat – a szentek közbenjárásával és segítségével – így az Istennel valló találkozás, az Ő segítségének megtapasztalása és a Vele való egyesülés útja volt. (Egyébként a szentmise is az – az egyesülés útja -, s ha az emberek valóban hinnének, a miséink a csodáktól és Isten magasztalásától lennének hangosak. De nem ez történik…)

Telt-múlt az idő. A mesékben ez a mondat nem pusztán időtávot jelent, hanem előkészíti a következő – általában baljóslatú – eseményeket. Itt is a tragikus fejlemények bevezetéseként szerepel. Eljött ugyanis az idő, amikor a zarándoklat már nem a lét alapjait érintő egyesülés, hanem az erkölcsi helyreállítódás útjává vált. Ez persze igen tiszteletreméltó dolog, mégis azt mondhatjuk, amit a Jelenések könyvében mond Jézus a gyülekezetnek: „vedd eszedbe, honnan süllyedtél ide!”

A hitet felváltja a törvény. Igaz, Istentől jövő törvény, az Ószövetség kikerülhetetlen világa, mégis visszazuhanás. (Jézus sem kikerüli, hanem a szeretet főparancsában beteljesíti azokat.) Már nem szabadság, nem beteljesedés, hanem a bukásból való visszakapaszkodás az elvárásokhoz. A pap kirója a penitenciát – zarándoklat valamely kegyhelyre -, és a hívő lelkiismeretesen teljesíti, így leróva adóját Istennek. Hol van már a bensőséges egyesülés? Isten az életünkön kívül helyezkedik el, a csodát adja – ha kiérdemeljük, vagy valamely közbenjáró szent kijárja nekünk. Jézus élete nem belülről felfakad, hanem kívülről adódik.

Természetesen történnek csodák, hiszen Isten természete nem változik. Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké. Az Istennel való bensőséges egyesülés, az új életben való részesedés hitét azonban felváltja az erkölcsi jóvátétel és a külső kegyelem hite.

A sóhajtozásnak azonban még nincs vége. Mit mondjunk ma, amikor a kegyhelyekre kirándulni viszik az egyházközség tagjait – természetesen bemennek, fényképeznek, talán még imádkoznak is – de ki vár még egyáltalán valamit? Legalább egy „isteni érintést” a jó hangulatú kiránduláson kívül? Legalább egy napcsodát, mint Medjugorjéban…

Mondhatja bárki, hogy túl sötétre festődött ez a kép. Hiszen most is sokan zarándokolnak hívő lélekkel a nemzetközi hírű kegyhelyekre. Ma is történnek gyógyulások, csodák. A látvány tehát még megvolna. A forma még létezik. De megtöltődik-e valaha az eredeti tartalommal?

Jézus készen áll, miként a szentmisében. Nem rajta múlik a dolog…

Megjelent a Szeretet titkai című kötetben, 2005-ben.

Hová tartasz zarándok-egyház?

Sípos (S) Gyula: Hová tartasz zarándok-egyház?

Megy Mária, szíve alatt Istennel, hogy találkozzon Erzsébettel, akivel nagyot tett a Hatalmas, szent az Ő neve…

Megy a zarándok, szíve alatt Istennel, hogy a kegyhelyen találkozzon azokkal, akikkel nagyot tett a Hatalmas, szent az Ő neve...

Megy Mária, hogy meglássa Isten ígéretének valóságát Erzsébeten.

Megy a zarándok, hogy meglássa Isten ígéreteinek valóságát a kegyhelyen.

Megy Mária, mert meghallotta Isten szavát a múltban.

Megy a zarándok, mert meghallotta Isten szavát a múltban.

Megy Mária, hogy a neki adott ígéret valóra válhasson. Élete a múltban gyökerezik és a jövő felé irányul.

Megy a zarándok, hogy a neki adott ígéret valóra válhasson. Élete a múltban gyökerezik és a jövő felé irányul.

Valóban?

Valóban olyan most az egyházunk, amelyik a jövőre figyel, és az Istentől neki adott látomás alapján építi/éli az életét? Vagy a múlt iránti nosztalgiában saját sebeit nyalogató, öregedő „intézmény” csupán?

Mária köszönt, s egyetlen szavára úgy kiáradt a Szentlélek, hogy Erzsébet szíve alatt felujjongott a magzat – íme a legelső csecsemőkeresztség -, míg ő prófétai szavakat szólt unokahúgáról és Istenről.

Egyházunk is köszön… vagy inkább köszöni szépen, még jól elvan, ámbársajnos… és itt írhatunk szép szavakat a szent maradékról, a világ sötétségéről… Csakhogy ezek minden korban igazak voltak.

Ha érzékeltetni akarjuk egyházunk felkészületlenségét Isten jövetelére, elég arra emlékeznünk, hogy a modernitás korában fordult elő először sorozatosan, hogy Isten a kisgyermekekhez fordult – mert azok még hittek neki és képesek voltak közvetíteni szavait az emberek felé. Korunkban váltak igazzá Jézus szavai, Isten a kövekből támasztott szószólókat magának – és könnyezni, vérezni kezdtek a szobrok…

A népegyház már elmúlt – ha volt egyáltalán -, mivel eltűnt az a kultúra, amely a gyerek születésétől fogva megpróbálta a keresztény hitigazságokat közvetíteni. Egyházunk ül a múlt romjain, mintha csak egy zarándok-szálláson pihenne. A megújulás pedig nem így fog eljönni, hanem azokon keresztül, akik képesek a múlt értékeit a jövő látomásába integrálni és Isten szavaival, Isten erejével haladni az úton.

Aki zarándok, az még hisz az útban, és abban, aki azt mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” Aki zarándok, az még tudja, hogy élete csak akkor értelmes élet, ha végcélja az Istenben való beteljesedés. Aki zarándok, az nem a körülményekből határozza meg életét, hanem Isten életéből.

Megy Mária, szíve alatt Istennel, hogy találkozzon Erzsébettel, akivel nagyot tett a Hatalmas, szent az Ő neve…

Megy a zarándok, szíve alatt Istennel, hogy a kegyhelyen találkozzon azokkal, akikkel nagyot tett a Hatalmas, szent az Ő neve...

Hová tartasz zarándok-egyház?

Megjelent a Szeretet titkai című kötetben, 2005-ben.

Zarándokvurstli

Sípos (S) Gyula: Zarándokvurstli

A zarándoklatok világa színes és tarka világ, ahol a lelki értékek éppúgy szerepet játszanak, mint az anyagi érdekek. Amikor egy lelkileg felkészült, Istenre vágyakozó zarándok először eljut valamely ismert és „felkapott” kegyhelyre, talán elcsügged, esetleg megbotránkozik szívében. Hiszen Istent keresve érkezett és mit talált? Zsibvásárt. Kegytárgyárusokat műanyag szobrocskákkal, giccses szentképeket – azaz sok ember megélhetését biztosító ipart. Mielőtt azonban ostor után kiáltanánk és elkezdenénk kiűzni a „kufárokat a templomból”, nézzünk szét alaposan – magunkban is és a zarándoklatok történelmében is.

Vajon ott lennének-e az árusok, ha mi nem akarnánk emlékeket hazahozni a kegyhelyekről? Hiszen ki tartana fönn egy veszteséges vállalkozást? Bizony, ha mondjuk Medjugorjéban nem lennének ott az árusok, a jó zarándokok már rég elhordták volna – kövenként - a Krizsevácot emlékül. (Bár így is viszik, mint a cukrot.) Kit kárhoztassunk – aki árulja, vagy aki megveszi? És egyáltalán, túl minden esztétikai fenntartáson: bűn-e foszforeszkálós műanyag rózsafüzért venni egy máriás kegyhelyen és utána azzal imádkozni? (A fiamnak is volt ilyen, esténként kifejezetten előnyös, mert a szokásos gyerekszobai felfordulásban a sötétben is meg lehetett találni... bár lehet, hogy inkább a rendszeretet kialakítása felé kellene elindulnunk?)

A lelki és az anyagi érdek, lelki és világi hatalom egyaránt megjelent, megjelenik és meg fog jelenni minden kegyhelyen, amennyiben az elég sok embert képes magához vonzani. Ami ma történik, az valójában csak halvány árnyéka annak az időnként szinte őrületig fokozódó buzgóságnak, amivel egyes korokban városok, templomok biztosítani akarták maguknak a kegyhelyeket, ereklyéket, részben éppen az ezzel járó ismertség, hatalom és gazdagság reményében.

Amikor Szent István király újra megnyitja a Kárpát-medencén keresztül vezető zarándokutat, és szálláslehetőségeket, pihenőházakat építtet, nem pusztán a vallási buzgóság vezeti, hanem királysága jól felfogott érdeke is. A szabad zarándokút neki tekintélyt és friss információkat jelent, országának anyagi gyarapodást és ismeretszerzést. Tudjuk jól, hogy Velence felemelkedése is összefügg azzal, hogy a szárazföldi zarándokút ellehetetlenülésével a zarándokok hajón kényszerültek menni Jeruzsálem felé, Velencén keresztül.

Később, a török korbanJeruzsálem elveszti minden jelentőségét és vonzerejét. Poros sárfészek, amelyet emlegetnek, de amire senki sem kíváncsi. Majd csak a XX. századra válik újra igazzá a Bibliában leírt prófétai szó: „Jövendölés. Az Úr szava Izraelről. Ezt mondja az Úr, aki kifeszítette az egeket, megvetette a föld alapjait, és aki lelket alkotott az emberbe. Lám, Jeruzsálemet mámorító serleggé teszem minden környező nemzet számára... Azon a napon Jeruzsálemet kővé teszem, amelyet föl kell emelni a többi népnek. Aki föl akarja emelni, az mind megszakad. [És a föld minden népe egybegyűlik ellene.]” (Zak 12.1-3) De ez egy másik történet. A mi szempontunkból most annyi a jelentősége, hogy Jeruzsálem elvesztésével még jobban felértékelődtek azok a helyek, amelyek a szentség valamely bizonyítékával rendelkeztek - ott járt valamelyik apostol, kanonizált szent, ott található sírja, vagy valamely ereklyéje. Nagy volt a vetélkedés, ezért ha valamely szentéletű ember halálát közeledni látták, még a betegágyát is katonákkal őriztették, nehogy holttestét valamely más város kaparinthassa meg.

Időről időre magasra szökött az ereklyeláz, őrült versenyfutás kezdődött a még fellelhető darabokért. Természetesen e mohó vágyat nem lehetett csak eredeti darabokkal kielégíteni. A hamisításhoz csak némi fantáziára volt szükség az élelmes árusok pedig mindent elkövettek, hogy kielégítsék az óriási keresletet. Rossz nyelvek szerint csak Krisztus keresztjének annyi „valódi” darabkáját őrizték világszerte, hogy abból egy komplett faházat föl lehetett volna építeni.

Amikor a hiszékenység és a haszonszerzés összetalálkozik, fantasztikus lehetőségek nyílnak meg és csodálatos eredményekre jutnak. Így hát meg sem lepődünk, amikor azt olvassuk, hogy Konstantinápoly templomaiban a XI. században még őrizték Dávid király trónját, három trombitát azokból, amelyek hangjára Jerikó falai leomlottak, Noé fejszéjét, amellyel a bárkát ácsolta, és természetesen itt volt Jézus keresztje, ruhája, töviskoronája. A XIII. századra a gyűjtemény kiegészült a kereszt készítéséhez használt fűrésszel és fúróval is, de előkerült az az olajág is, amellyel a galamb visszaérkezett Noé bárkájára, valamint annak a kosnak a szarva, amelyet Ábrahám Izsák helyett feláldozott. (És itt most nem is az a kérdés, hogy fizikailag fennmaradhattak-e ezek egyáltalán – hiszen mi is ismerünk csodás módon épen maradt testeket és tárgyakat. Ami fontosabb, hogy sem Ábrahámban, sem Noéban – éppen hitük miatt - föl sem merülhetett ezek megőrzése. Amit a zsidó népnek – több évszázaddal később – meg kellett őriznie, azt rögzíti a Biblia is: ezek a frigyládában elhelyezett tárgyak. És azok is eltűntek...)

Hogy értsük az ereklyék üzleti súlyát, lássuk a töviskorona esetét. Ezt II. Balduin elzálogosította a velenceieknél, ahonnan IX. Lajos francia király váltotta ki hallatlan összegért, 100.000 livre-ért 1239-ben. Ezután nagy ünnepség keretében szállították Párizsba, amelyen maga a király is részt vett, mezitláb, gyalogosan.

Hasonlóan lelkes volt a mi II. András (Endre) királyunk is, Szent Erzsébet atyja. Thuróczy János leírja „A magyarok krónikája” című művében a király jeruzsálemi zarándoklatát, ahol három hónapig időzött. „Végre a királyi kincstárat kiürítve megszerzi különböző szentek ereklyéit, tudniillik Szent István első vértanú koponyáját, Boldogságos Margit szűz és vértanú koponyáját, Boldogságos Tamás apostolnak és Szent Bertalannak a jobb kezét, valamint Áron vesszejéből egy darabot, és egyet azon hat vödör közül, amelyekben Krisztus a vizet borrá változtatta, meg még sok más dolgot, amit össze tudott akkor szedni.” (Hozzátehetjük, hogy nem csak a saját kincstárát ürítette ki a király, de a magyarországi templomokat is, és azok értékeit is elvitte csereberélni.) Ebből azt is látni, hogy valóban sok csodálatos dolog van égen, s földön, amelyről mi nem is álmodtunk. De a legnagyobb csoda mégis az, hogy akkor még tudták - amit később az alkimisták már hiába kutattak -, hogyan lehet vödörből és csontból aranyat előállítani.

Santiago de Compostela Szent Jakab sírjáról ismeretes. Pedig ott is van tövis a koronából, sőt Mária teje is, amellyel a kis Jézust szoptatta – bár ezekkel valószínűleg ma már nem annyira dicsekednek...

Az ereklyeéhség – bár az Isten utáni éhségről tanúskodna – egy időben akkora volt, hogy a wittenbergi – szász – ereklyekincstár jegyzéke például 17443 darabot ír le, a szorgalmas gyűjtők jóvoltából. Természetesen itt is van tövis a koronából, darab a keresztből, de található köztük szalma és széna abból a jászolból, amelyben a kis Jézus feküdt, egy része a fonálnak, amelyet Mária font, és egy gally az égő csipkebokorból. A magdeburgi dóm kincsei közé tartozott egy XVII. századi leltár szerint még az a létra is, amelyről a kakas Péterre kukorékolt!

Hol vagyunk mi ettől – vigasztalódhatnánk, de inkább ne tegyük. Mindannyiunkat becsaphatnak éppúgy, mint elődeinket. Ezért fontos, hogy zarándoklataink elsősorban a lelki kincsekre irányuljanak. Hiszen Jézus az a „gazdag ember”, aki elrejtette a „kincset a szántóföldbe”, s mi azért zarándoklunk, hogy azt megleljük. A valódi kegyhely olyan kitüntetett ponja a Földnek, olyan „szántóföld”, ahol az ég és föld összeér, s ide elérve az angyalok és szentek mindig jelen lévő közösségével együtt ünnepelhetjük a találkozást az Élet Urával. Ha ennek emlékeként valamely kegytárgyat is vásárolunk, nem baj – bár jó ízléssel megalkotott, szívünket Isten felé emelő emlékek vennének körbe minket! Hiszen a lényeg úgyis az, hogy szemünket az ajándékról mindenkor az ajándékozóra emeljük, s szeressük Őt teljes szívünkből, teljes elménkből és minden erőnkből.

Megjelent a Szeretet titkai című kötetben, 2005-ben.

A szenvedés titka - részlet

Sípos (S) Gyula: A szenvedés titka

Beszéljünk nyíltan: egészen az utolsó ítéletig a szenvedés része az életnek. Még a Mennyországban is szenvednek, bármily képtelennek t?nik ez a mondat. Ugyanis a szeretet együtt érez a szenved?vel. A mennyben él?k szeretetükben együtt éreznek velünk és harcolnak értünk. Amikor sír a Sz?zanya, akkor a mi fájdalmainktól, a mi összetöretésünkt?l szorul össze a szíve. Minél jobban szeretünk, annál jobban megértjük a másik ember örömét és fájdalmát. Örömével együtt örülünk, miként Keresztel? Szent János mondja: “a v?legény barátja együtt örül a v?legénnyel”. Fájdalmával pedig együtt sírunk, hiszen nekünk is fáj, mint ahogy Mária fájdalma is valóságos volt a keresztfa alatt. (Ismerjük ezt mi is, hiszen nekünk is fájt már gyermekeink fájdalma...)

A mi szenvedésünk abból fakad, hogy Isten gyermekei vagyunk. A világ megítél minket, a gonosz lélek támad és igazzá válnak Jézus szavai: “akik benneteket üldöznek, azt hiszik, hogy valami Istennek tetsz?t cselekszenek.”

Felharsan a gonosz lélek átkozódása a földön, s a szentek befogják a fülüket. A gonosz szavak ereje mégis ránk tör és szenvedést okoz. Mindaz, aki velünk harcol, Isten országának minden tagja részesül ebben a fájdalomban. A Jelenések könyve leírja, ahogy a szentek az oltár alól kiáltanak Istenhez: “meddig t?röd el még ezt”? Valóságos a szenvedés, miként Jézusé is valóságos volt a keresztfán, amikor a pokol egész serege rárontott, csakhogy megakadályozza küldetése beteljesedését.

Jézus nem kerülte el az istengyermeki mivoltából fakadó szenvedést, hanem beteljesítette benne az Atya akaratát. De! Elutasított minden értelmetlen szenvedést, ami csak a gonosz lélek “élvezetét” szolgálta. “Körüljárt és meggyógyított minden beteget, feloldozott minden megkötözöttet és hir-dette az Örömhírt”.

A világnak, a természet életének is megvan a maga autonómiája. Mi, akik ementáli sajtként átlyuggattuk a Földet, belsejét kihordtuk a felszínre, mindent kibányásztunk, elégettünk, mindent elszeny-nyeztünk, hogyan vádolhatjuk Istent, amikor a természet er?i megroppannak és a felhalmozódott “feszültség” földrengésben, szök?árban vagy más természeti csapásban “oldódik ki”?

Nem vádolni, hanem cselekedni kell. És van lehet?ségünk Jézus segítségét kérni minden munkánkban és szenvedésünkben. “Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma is mindörökké”. ? ma is “körüljár”, és nézi, hogy kin segíthetne.

Igen, mi elfogadunk minden szenvedést, ami a mi istengyermeki életünkb?l fakad. De ellene megyünk a gonosz lélek minden támadásának és Isten erejével megkötözzük azt, gyógyulást és szabadulást hozva az embereknek. Mindez lehetséges az ? erejéb?l. Ha mi vállaljuk a küldetésünket és valóban Él? Szeretetlángokként vagyunk jelen a környezetünkben, akkor nyilvánvalóvá válik közöttünk Isten élete, s hazánk valóban a Szeretet földje lehet.

(Megjelent a Szeretet titkai cím? kötetben, 2005-ben.

A magán-kinyilatkoztatásokról

Sípos (S) Gyula: A magán-kinyilatkoztatásokról

Kezdetben nem volt még írás, csak szó, és kép. „Az Úr így szólt: „Halljátok szavamat! Ha valaki próféta köztetek, általában látomásban jelenek meg neki vagy álmában szólok hozzá.” (Szám 12,6) Isten kimondott szavát mondták tovább a próféták. Nem volt még Szentírás, nem volt írott zsinórmérték, amelyhez viszonyítani lehetett a kijelentést. Ezért – kezdetben - Isten egy nagyon egyszer? módszert javasolt Mózes által: „Lehet, hogy azt mondod magadban: Mir?l ismerjük fel azokat a szavakat, amelyeket nem az Úr mondott? (Tudd meg hát:) azok a szavak, amelyek, bár a próféta az Úr nevében hirdeti ?ket, nem válnak valósággá, s nem teljesülnek, olyan szavak, amelyeket nem az Úr mondott. A próféta mondta ?ket elbizakodottságában, nem kell t?lük tartanod.” (MTörv 18.21-22)

Tehát mindaz, amit az Isten mond, beteljesül, ami pedig nem T?le származtik, medd? beszéd marad. Vannak azonban olyan próféciák, kijelentések is, amelyek beteljesülése csak több nemzedék után következik be. Dávid a zsoltáraiban vagy Izajás próféta (és mások) többször beszélnek a Messiás személyiségér?l, m?ködésér?l, szenvedésér?l, haláláról – mindez Jézus Krisztusban teljesedett be, sok száz év múlva. Dávid kortársai nyilvánvalóan nem tudták megállapítani – megérteni sem -, hogy a 22. Zsoltár szavai a szenved? Messiásra vonatkoztatva igazak-e, vagy sem. Mi, boldog utódok már értjük: „Szétfolytam miként a víz, minden csontom kificamodott, szívem, mint a viasz, megolvadt bens?mben. Ajkam, mint a cserép kiszáradt, nyelvem ínyemhez tapadt. Kutyák falkája ólálkodik körülöttem, s gonosztev?knek serege zár körül. Kezemet és lábamat átlyuggatták, és a halál porába fektettek. Megszámlálhatom minden csontomat; ?k néznek és bámulnak, elosztják maguk közt ruhámat, köntösömre pedig sorsot vetnek.” (Zsolt. 22, 15-19) Így halt meg Jézus a kereszten, a prófétai zsoltár leírása után évszázadokkal.

A szóbeli hagyomány leírása után az ószövetségi iratok tanítása által, majd kés?bb Jézus Krisztus m?ködése, halála és feltámadása után az újszövetségi iratok tanításán egyre pontosabban le lehetett mérni, hogy egy prófétai szó, álomlátás, kinyilatkoztatás Istent?l van-e, vagy sem.

A legalapvet?bb és legegyszer?bb megkülönböztetés azonban hasonlóan egyszer? maradt, mint a Mózes korában. Szent János így ír: „Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, hogy Istent?l származnak-e, mert sok hamis próféta ment ki a világba. Az Istent?l származó lelket err?l ismeritek fel: minden lélek, amely megvallja, hogy Jézus Krisztus testben jött el, az Istent?l van. S minden lélek, amely nem vallja meg Jézust, nem az Istent?l való, hanem az antikrisztusé, akir?l hallottátok, hogy eljön, és most már a világban is van. Gyermekeim, ti az Istent?l vagytok, és legy?ztétek ?ket, mert nagyobb az, aki bennetek van, mint aki a világban van. ?k a világból valók, ezért a világról beszélnek, és a világ hallgat rájuk. Mi az Istent?l vagyunk. Aki ismeri Istent, hallgat ránk. Aki nem ismeri Istent, nem hallgat ránk. Így különböztetjük meg az igazság lelkét és a tévedés lelkét.” (1János 4, 1-6)

E megkülönböztetés azonban önmagában kevés lehet. Pál apostol szerint „ez nem csoda, hiszen a sátán is a világosság angyalának tetteti magát. Nem nagy dolog tehát, ha a szolgái is az igazság szolgáinak akarnak látszani. Végük méltó lesz tetteikhez.” (2Kor 11.14-15)

Szükség lehet tehát a körültekint?bb vizsgálatra, hogy a hamis kinyilatkoztatások el ne vonják a figyelmünket Isten hiteles üzeneteir?l, vissza ne tántorítsanak és el ne csüggesszenek. Hiszen a prófétai szolgálat igen nagy becsben állt az Egyházban, annyira, hogy Pál apostol így kiáltott fel: „Szeretném, ha mindnyájan szólnátok az elragadtatás nyelvén, de még inkább azt, hogy prófétáljatok...” (1Kor 14.5) Az egész Egyház hitte, hogy a messiási jövendölések beteljesedésével nem hogy megsz?ntek volna a kijelentések, hanem még inkább elszaporodtak. Beteljesedett mindaz, amit az Úr Joel próféta szájával hirdetett meg: „Mindezek után kiárasztom Lelkemet minden testre. Fiaitok és leányaitok jövendölni fognak, véneitek álmokat álmodnak, ifjaitok meg látomásokat látnak. S?t, még a szolgákra és a szolgálókra is kiárasztom Lelkemet azokban a napokban. Égen és földön jeleket mutatok, vért és tüzet, füstoszlopokat.” (Joel 3.1-3)

Erre hivatkozik Péter apostol a Szentlélek pünkösdi kiáradásakor, és levelében is külön hangsúlyozza: „És súlyos prófétai beszéd birtokában vagyunk, amelyre jól teszitek, ha figyeltek, mint sötétben világító lámpásra, amíg a nappal fel nem virrad, és a hajnalcsillag fel nem ragyog a szívetekben. El?ször is azt értsétek meg, hogy az Írásnak egyetlenegy jövendölése sem származik önkényes értelmezésb?l. Hisz sohasem keletkezett jövendölés emberi akaratból, hanem mindig csak a Szentlélekt?l sugalmazva beszéltek - Isten megbízottaiként - a szent emberek. De akadtak a nép körében hamis próféták is, ahogy a ti körötökben is föllépnek majd hamis tanítók, akik romlásba dönt? tévtanokat terjesztenek, s még megváltó Urunkat is tagadják, s ezzel gyors pusztulást vonnak magukra. (2Pét 1.19 – 2,1)

A hamis próféta a lázongó emberi szív kívánságaira adott emberi vagy démoni válasz. Már Izajás próféta is leírta ezt: „A látnokoknak azt mondják: „Ne lássatok!” A prófétáknak meg: „Ne jövendöljetek nekünk igazat! Mondjatok inkább hízelg? dolgokat, prófétáljatok csalárdságokat.” (Iz. 30. 10) Amikor Jézust megkísérti a sátán a pusztában, még Isten kijelentéseit is – félremagyarázva azokat -, arra akarja felhasználni hogy bukásba vigye általuk az Emberfiát. Jézus Krisztus azonban képes volt megkülönböztetni a hamis kijelentést az igazitól. ? ismerte minden szív titkát és volt ereje, hogy ellenálljon a kísértésnek. Ezért a gonosz lélek minden próbálkozása megtört rajta.

Nekünk is arra van szükségünk, hogy képesek legyünk megkülönböztetni a hamis kijelentést az igazitól, az emberi fantáziát az Istent?l jöv? látomástól, a tudattalanból feljöv? álmokat az álomlátástól, és a gonosz lélek jóslatait, jövendöléseit a prófétai szótól és hiteles magánkinyilatkoztatásoktól. Szükséges ez azért is, mert ahogy újra feler?södtek Isten kijelentései közöttünk, úgy ezzel együtt a hamis látnokok, jósok tömege is „rászabadult” a világra, hogy ha lehetséges „becsapják még a választottakat is”. Így volt ez már az apostolok idejében is.

„Egyszer, ahogy az imádkozóhely felé tartottunk, találkoztunk egy jós szellemt?l megszállt leánnyal, aki jóslásaival nagy hasznot hajtott gazdáinak. Pál után és miutánunk szaladt, és így kiáltozott: „Ezek az emberek a fölséges Isten szolgái, s az üdvösség útját hirdetik nektek.” Ezt több napon át megismételte. Pál már bosszankodott miatta, hátrafordult és rászólt a lélekre: „Parancsolom neked Jézus Krisztus nevében, menj ki bel?le!” Ki is ment akkor mindjárt. Amikor gazdái látták, hogy nem húzhatnak bel?le több hasznot, megragadták Pált és Szilást, és a fórumra hurcolták, az elöljárók elé.” (ApCsel 16. 16-19) Látszólag itt a gonosz lélek az igazat szólja – hasonlóan, amikor Jézusról azt kiáltozták, hogy „Te az Isten Szentje vagy!” Céljuk azonban egyáltalán nem a tisztelet megadása, vagy az igazság kinyilatkoztatása, hanem a zavarkeltés az emberek között és a g?g felkeltése a szolgáló szívben. Pál apostol azonban - Jézus Lelkét?l vezetve -, átlátta ezt és ki?zte ?t a lányból. (Hogy gonosz lélek volt, amely a mammon csábítását hozta az embereknek, mutatják a következmények. A pénzéhes emberek elítéltetik és majdnem meggyilkolják ?ket.)

A hamis próféták sokszor szólnak szép szavakat, amikor figyelmeztetni kellene az embereket. Sokszor kísértenek a „nagyobb jóval”, hogy végletekig feszítsenek és helyes mértékéb?l kiforgassanak egy szép és jó dolgot (pl.: célokon túl hajszolt böjt). Látszólag okosak és bölcsek, de Isten mértéke el?tt esztelenek és hamisak. Egész kinyilatkoztatás-t?zijátékot rendeznek, csak hogy az emberek füleit csiklandozhassák.

Mivel rátört a világra a sötétség, még inkább szükséges, hogy a világosságban járjunk. A következ?kben felsorolt szempontok segítenek, hogy „mindent megvizsgálhassunk és a jót megtarthassuk”.

Els? és legfontosabb szempont, hogy az üzenet egyezik-e a Szentírás és az Egyház tanításával. Ami ezzel nem egyezik, az lehet bármilyen szép, hamis. Sokan elismerik Jézust nagy tanítónak, de nem fogadják el istenségét. Mások elismerik, hogy ? valóban az Isten Fia volt, de még sok más „istenfiút” is mellé állítanának. Mások tagadják a halál utáni ítéletet és a reinkarnációt hirdetik. És ki tudná még felsorolni mindazt a zagyvaságot, amit keresztény mázzal bevonva – vagy már azt se -, árusítanának nekünk a vallási piacon. De mind elbuknak már az els? ponton.

Helyes és jó dolog az is, ha az Egyház által elfogadott magámkinyilatkoztatások üzeneteit, stílusát hasonlítjuk össze az új üzenetekkel. Láthatjuk, hogy Lourdes-ban és Fatimában Mária egyaránt egyszer? szavakkal közvetítette Isten felhívását a b?nbánatra. Figyelmeztetései pedig mind beteljesedtek. (Oroszország bukásáról és hetven éves rabságáról, a háborúk koráról és a II. Világháborúról, stb.) Hasonlót tapasztalhatunk Medjugorjéban is – amelyr?l ugyan még nincs végleges álláspont, hiszen a jelenéseknek és üzeneteknek még nincs vége, s addig az Egyház sem mond végleges ítéletet. Ha az üzenet zavaros, két vagy többértelm?, titkos tudásokra hivatkozik, akkor általában hamis. (A bibliai képek tartalma – mint például a Jelenések könyvéé – megismerhet? a zsidó-keresztény kultúra és a Biblia tanulmányozásával. Tehát nem zavaros, csak képzettséget igényel.) Az okkult, ezoterikus, titkos tudásra épít?, „beavatottaknak” szóló üzenetek a g?g és elbizakodottság felkeltésének eszközei, sátáni csalások csupán.

Az üzenetek következményeib?l is meg lehet ítélni aszok tartalmát. „Óvakodjatok a hamis prófétáktól! Bárányb?rben jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok. Gyümölcseikr?l ismeritek fel ?ket. Szednek-e tövisek közül sz?l?t vagy bogáncsról fügét? Így minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt. Nem hozhat a jó fa rossz gyümölcsöt, sem a rossz fa jó gyümölcsöt. Kivágnak és t?zre vetnek minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt. Tehát gyümölcseikr?l ismeritek fel ?ket.” (Mt 7. 15-20) Legels? jó gyümölcs pedig a b?nbánat és visszatérés Isten akaratához. Ahogy Keresztel? Szent János mondja: „Teremjétek a b?nbánat méltó gyümölcsét! Ne gondoljátok, hogy arra hivatkozhattok: Ábrahám az atyánk! Mondom nektek: ezekb?l a kövekb?l is tud az Isten Ábrahámnak fiakat támasztani. A fejsze már a fák gyökerén van: Kivágnak és t?zre vetnek minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt.” (Mt 3. 8 –10) További jó gyümölcs a szeretet cselekedeteinek gyakorlása és az erényekben való növekedés.

Megvizsgálhatjuk azt is, aki mondja az üzeneteket. Milyen az élete, az életvitele. Ha vizet prédikál de bort iszik, akkor ott már probléma lehet. Óvakodnunk kell azonban az elhamarkodott ítélkezést?l, esend? emberi természetünk miatt. Hiszen Jézust is – bár mindenben jót cselekedett – a legkülönböz?bb vádakkal illették. „Falánk és borissza ember” – mert részt vett az emberek örömében. „Ördögt?l megszállott” – mert természetfeletti csodákat tett. „Meg?rült” – mert viselkedése eltért a megszokottól. Mindenesetre az „üzeneteket kapó személy” élete fokozatosan tükrözni fogja az „üzenetet küld? személy” életét. Ha a szó Istent?l jön, az övét, ha a sátántól, akkor az övét. Harmadik lehet?ség nincs.

Ha az üzenetek csak félelmet keltenek remény nélkül, akkor általában hamisak. Isten a legnehezebb helyzetekben is ismeri a kivezet? utat, mindig biztat, reményt és távlatokat ad. Halálunkig két út el?tt állunk. Isten útján megsz?nik a félelem és növekedik a remény. Ahogy Péter apostol írja, amikor az elemek megégve felbomlanak, ami akkor is „új eget és új földet” várunk, Isten ígérete szerint.

Ha az üzenetek oktalan bizakodásra buzdítanak hit és tettek nélkül, akkor általában hamisak. Az ember szabadságához hozzátartozik a felel?ssége is. Tetteiért számot kell adnia. Jézus irgalmas szeretetébe mindig elrejt?zhet, de ha Isten szavát és határozott figyelmeztetését semmibe veszi és megátalkodik szívében, reménye hiábavalóvá válik. Még a hit is halott, cselekedetek nélkül.

Külön említenünk kell a végid?kre vonatkozó próféciákat, üzeneteket, mert ezekre még egy megkülönböztetési szabály is vonatkozik.

Ha a végitéletre pontos dátumot mond, akkor hamis. „Ég és föld elmúlik, de az én igéim el nem múlnak. Azt a napot és órát azonban nem tudja senki, az ég angyalai sem, a Fiú sem, csak az Atya. (...) Legyetek hát készen, mert az Emberfia abban az órában jön el, amelyikben nem is gondoljátok!” (Mt 24.35-36, 44) „Az egybegy?ltek erre megkérdezték: Uram, mostanában állítod helyre Izrael országát? Nem tartozik rátok - felelte -, hogy ismerjétek az id?pontokat és a körülményeket. Ezeket az Atya szabta meg saját hatalmában.” (ApCsel 1. 6-7) Mindezt megértjük, ha tudjuk, hogy Isten az ítéletek idejét és id?tartamát az emberek életmódjától is függ?vé teszi. Hiszen épp azért hirdeti meg minden esetben el?re a büntetés és a megújulás lehet?ségét, hogy így mindenki végiggondolhassa életét és válaszolhasson az ? felhívására – elfogadva vagy elutasítva azokat. Jó példa erre Jónás próféta története. „Ekkor ismét szólt az Úr Jónáshoz, s ezt nondta: ’Kelj fel, menj Ninivébe, a nagy városba, és hirdesd ott a szózatot, amelyet majd mondok neked.’Felkelt erre Jónás és elment Ninivébe az Úr szava szerint. Ninive háromnapi járóföldre terjed? nagy városa volt Istennek. Alighogy bement Jónás a városba, egynapi járásnyira, nagy hangon hirdette: ’Még negyven nap, és Ninive elpusztul!’ (...) Ninive lakói hittek Istenben és böjtöt hirdettek, és nagyjaik, kicsinyeik egyaránt sz?rruhát öltöttek. Mikor látta Isten az ? cselekedeteiket, hogy megtértek gonosz útjukról, megbánta Isten a rosszat, amelyr?l azt mondta, hogy rájuk hozza, és nem hozta rájuk.” (Jón. 3 - 5. fejezet) Természetesen az Utolsó Ítélet egyszer mindenképpen be fogkövetkezni. Annak okairól, körülményeir?l, el?zetes jeleir?l és lefolyásáról b?ven olvashatunk a Biblia lapjain. Id?pontja azonban titok – éppen azért, mert t?lünk is függ.

Figyeljünk tehát az id?k szavára, tanulmányozzuk a prófétai üzeneteket, magánkinyilatkoztatásokat, vizsgáljuk meg azokat, s „ami jó, azt tartsuk meg” – és megszívlelve üzeneteiket munkálkodjunk azon, hogy hazánk megújulhasson és valóban a Szeretet földje lehessen.

Engesztelés

Támogatás - 1%

1% hazánkért - hogy Magyarország a Szeretet földje legyen!

A Szeretet Földje Közhasznú Alapítvány hosszú évek óta olyan programokat, rendezvényeket, kiadványokat szervez és támogat, amelyek elősegítik az emberek kiengesztelődését, megbékélését Istennel, embertársaikkal és az egész teremtett világgal.